After the Great War of Dream SMP (Befejezetlen)

15. rész

*Christal*

- Aaa... Úristen de fáj a fejem! - Nyöszörögtem halkan magam elé.
A mellettem fekvő Techno-ra pillantottam, mert valamit ő is motyogott, de nem igazán értettem. Nyakig be volt takarózva és a rózsaszín fürtjei eltakarták a fél arcát. A földön volt a pólója az én ingemmel, szoknyámmal, blézeremmel egyetemben, egyedül fehérnemű volt rajtunk.
- Ú, basszus! - hirtelen bevillant, mit keresünk itt így és a felismerés konkrétan fejen vágott. Hogy lehettem ilyen felelőtlen, hogy teljesen kiütöm magam és ráadásul... Nem számít, már úgyse tudok semmit tenni, magamban dühöngve visszadőltem az ágyba. Egyszerűen nem tudtam egyetlen porcikámat sem megmozdítani, a testem tiltakozott ellene.
- Én nem bánom, sőt szerintem jó volt.- hallottam végre élces hangját, de most mégis sokkal lágyabban csengett mint máskor. Fölém hajolt, óvatosan odébb simította a hajamat és gyengéden megfogta az arcom. Fekete szeme csak úgy csillogott, még sosem nézett így rám ezelőtt. Tudom hogy érez irántam, de én nem  tudom viszonozni neki. Csak néma csendben bámultuk egymást, majd hirtelen ellöktem magamtó, hogy fel tudjak ülni.
- Szerintem, te totál másnapos vagy, mégis honnan emlékeznél mi történhetett? - Próbáltam valamit kitalálni, amivel elterelhetem a figyelmem erről a gondolatról, de ez csak hárítás volt, hogy kitérjek a válaszadás elől. Én is tudom mi az igazság.
- Hm... Hát nem is tudom, mondjuk nincs rajtunk ruha, nekem meg dereng is valami a történtekről. Élvezted ahogy én is, ugyanakkor tényleg eléggé bódultak voltunk. Igen, talán másnapos vagyok, de szerintem te csak remélni mered, hogy ez az egész meg sem történt. - Nem adta fel, tovább próbálkozott, hátha meg tud törni. Bevallom, ez az egész már ott függött a levegőben, de reméltem, még halogathatom és elhúzhatom, ameddig... Nem is tudom, csak pont most...?
- Mi történt? Az hogy nem feküdtünk le? Talán, csak ezt akarom hinni és nem belegondolni, mi lesz a következménye!- Zártam le a témát, aztán kikecmeregtem az ágyból, hátat fordítva neki. Éreztem, minden egyes pillanatban engem szemlél.
- Inkább öltözz fel te is, ne csak bámulj engem!-
Utasítottam, majd a fejemet félig hátraforítva láttam, hogy meg se moccan. A hátán feküdt félig lelógva az ágyról. Felvettem a földről a pólóját és megdobtam vele, utána én is gyorsan belebújtam az enyémbe.
- Hé! - morgott sértődött arccal, aztán elvett maga mellől egy párnát. Felém hajította, de időben elhajoltam, nem talált el.
- Háh! Béna vagy!- Cukkoltam gyerekes hanglejtéssel.
- Na azt meglátjuk!- Felült az ágyon és elkezdte sorba dobálni a keze ügyébe kerülő puha holmikat. Ide-oda hajolgattam a felém tartó párnák elől, de az utolsó párna sajnos eltalált.
- Nyertem!- Mondta diadalittasan.- Akkor még egy kicsit fekszek, jó? Csak előtte még...
Szemtelen tekintettel felállt, a kezét pedig megadó helyzetbe emelte és elindult felém. Én nem tiltakoztam. Nagyon közel volt hozzám, éreztem langyos lehelletét a bőrömön. Hirtelen megfogta a bal csuklómat, majd felemelte. Kissé felszisszentem, de próbáltam minél halkabban, nem rátenni még egy lapáttal.
- Ezt mióta dugdosod!? Nem gondoltad, hogy egyszer úgyis észreveszem?- A kedves mosolygós Techno hirtelen rideggé és dühössé vált.
Nem tudtam mit mondjak, lesütött szemmel áltam, közben próbáltam a csuklóm kiszabadítani erős szorításából.
- Segítettem volna! Bízz már meg egyszer az életben valakiben! Én... Hagyjuk! Úgyse érdekelne, ahogy az sem, amit már mióta szajkózok neked!
- Nem, én ezt az egészet nem akarom! Tudok saját magamról gondoskodni! Nincs szükségem egy bébicsőszre, pasira, apukára, tudom is én mi vagy te, hogy folyton a nyomomban járj és lesd minden egyes lépésem, nehogy akár egy apró sérülést is szerezzek! Az élet ilyen, megsérülsz, aztán meggyógyulsz! Hogyan hozhattam magam ilyen helyzetbe? - Förmedtem rá Technora, elléptem tőle és kirontottam a szobából. Este felé járt az idő, pontosan háromnegyed hetet mutatott az óra.
- Na, milyen volt? - Jött mögülem a hang de nagy haragomban nem ismertem fel, ezért meg kellett fordulnom megnéznem, ki kötött már megint belém. Steven álldogált a falnak dűlve és engem méregetett.
- Nem gondoltam, hogy ez lesz!- Mondtam és amint felismertem, kissé visszább vettem az indulatomból és sóhajtottam egyet.
- Talán érzel iránta valamit.
- Nem, az biztos, hogy nem lehetséges! Nem akarok tőle semmit!- Vágtam rá, de arra nem gondoltam, hogy talán Techno is hallhatja odafentről.
- Miért akarsz mindig egy olyan embert mutatni, aki nem te vagy. Nem baj ha vannak érzéseid, mert képzeld, egy embernek vannak! Miért csak akkor tudod magad jól érezni amikor nem vagy magadnál?- Elégedetlenül nézett rám, majd hirtelen témát váltott.- Érdemes volt fèlig józannak maradni, mert így többé-kevésbé emlékszem a tegnap történtekre. Látnod kellett volna magad, amikor felhőtlen voltál, nem foglalkoztál a problémaiddal és Technoval vihogtál, meg puszilgattátok és ölelgettétek egymást, mint valami aranyos kis párocska!
- Pont ez a baj, ha minden egyszerű lenne talán én is tudnék normális emberként élni! - Kezdtem érezni ideje lenne hazamenni, mert ez egyre inkább kezd kínossá válni.
- Jó, részben igazad van, de van aki ilyen élettel is boldog tud lenni. Én nem megsérteni szeretnélek csak tanácsot adni. Ragadd meg a lehetőségeket, ne dobd el az életedet a semmibe!
- Pf... Ezt most inkább hanyagoljuk! Szeretnék hazamenni, lefeküdni, aludni és ezt a napot elfelejteni!- Visszamentem Techno-ért a szobába.- Gyere, ideje indulni.
Csak egy viszlátot vetettem oda Steven-nek, aztán elhagytuk a házat. Azt sem tudom a többiek hová tűntek, de nem érdekel. Kellemetlenül éreztem magam egy kicsit, még mindig nem fogtam fel mi történt. Ugyanaz a néma csönd kísérte az utunkat, de most nem néztünk egymásra. Szaporán vettem a lépéseimet, minél hamarabb érünk vissza, annál gyorsabban érhet véget a nap. Bár szerintem nem tudnék elaludni, mert folyton a történtekre gondolok.
- Ha hazaérünk keresek valamit a sebedre Phil cuccai közül.- Jelentette ki egyszerűen a társam.
Direk nem reagáltam rá semmit, csak mentem tovább egyenesen.
- Figyelj megértem ha neked ez most sok volt, de...
- Megcsaltam a barátomat! - szaladt ki a számon, feszült hanglejtéssel. Aztán rögtön meg is bántam. Már az utcában jártunk, ezért még jobban felgyorsítottam lépteimet.
- MI??? Óh... Én, ezt nem tudtam... Saj...
- Nem, nem, nem!- Vágtam a szavába.- Nem kell a sajnálatod, amúgy is most szünetet tartunk. Bár nem mintha ez változtatna a tényeken bármit is.
- Ha ezt elmondtad volna, most nem lennél ilyen helyzetbe!- kért számom, már megint, és megállt a ház előtt.
- Ja, hogy ezért is én vagyok a hibás, mint például azért is, hogy úgy döntöttem elviszlek magammal! - Berontottam az ajtón, ledobtam a csizmám aztán megálltam a nappali közepén és vissza szóltam Techno-nak.- Még te mondod, hogy mindenben mellettem állsz! Először magadban próbálj rendet tenni, aztán ígérj meg másoknak dolgokat!
Felrohantam az emeletre, a szobámig meg se állva. A fiúk kikukucskáltak a szobáikból a nagy lármára, furcsán néztek rám. Talán ők sosem szoktak veszekedni? Bent leültem az ágyra és leszedtem a kezemre csavart kötszert. Rossz ötlet volt mert belenyilalt a fájdalom, még mindig csak rosszabbodik a helyzet. Gyorsan felpattantam és a fiókhoz siettem, a fájdalomcsillapítós dobozt kerestem, de sehol sem találtam.
- Fenébe!- dühösen rávágtam egyet az asztalra a jobb kezemmel.
- Ezt keresed?- jelent meg Techno, majd belépett az ajtón.- Phil mondta, hogy nálad van, de szüksége volt ma rá, ezét elvette és látta, hogy nagyon megfogyatkozott a pirulák száma.
Egy másik dobozt is hozott, az világoskék volt, rajta egy 3D hatást keltő fehér hold díszelgett. Visszahuppantam az ágyra, a srác pedig odaült mellém. Kinyototta a kis dobozkát, amiben kissé zselés állagú, csontfehér krém volt. Óvatosan megfogta a bal karom és közelebb húzta magához. Az ujjhegyére tett egy kis adagot a kencéből, majd gyengéden a csuklómra kente. Felnéztem az arcára és akaratom ellenére is elmosolyodtam, de szerencsére ő nem nézett fel, csakis a csuklómra koncentrált. Nagyon gondoskódón viselkedett, ahogy ápolta a beteg csuklóm és valamiért jól esett ez a törődés. Hirtelen mintha a dühöm elpárolgott volna, éreztem, hogy lassul a pulzusom és lecsillapszok. Persze, visszatérhettem volna a jégkirálynő szerephez, de semmi értelme nem lenne. Steven értelmetlen monológja talán mégis hatott rám és lassan elfogadom, hogy Techno ilyen, valamiért törődni akar az én elcseszett lelkemmel. Finoman belemaszírozta a bőrömbe a kenôcsöt, ami hamar elkezdett hatni, zsibbadt tőle az egész alkarom és már nem éreztem a fájdalmat. Egy tiszta fáslit vett elő és a csuklómra tekerte. Nem mosolyodott el egyszer sem. Most a fájdalomcsillapítós dobozért nyúlt, majd felvette:
- Egy nap csak 1-et vehetsz be! Rendben?
- Oké, oké, megértettem!- sóhajtottam egyet, aztán eldőltem az ágyon.
- Akarsz beszélni a történttekről?
- Nem!- Zártam rövidre a témát.
- Pedig szerintem kéne... Szóval ami köztünk történt, nem volt több, mint egyszeri alkalom. Nem akartalak ilyen helyzetbe hozni, meg persze azt is sajnálom, hogyha megsértettelek valamivel. Szabad tudnom, miért tartotok szünetet a barátoddal?
- Nekem is és neki is egy kis időre van szükségünk.- Hazudtam, mert azt mégsem akaratam mondani, hogy Dream haverja és így mindketten veszélyben lennénk.
- Megértem, néha tényleg jobb egy kis szünetet tartani, de van amikor meg kell tudni állapítani, mikor van vége egy kapcsolatnak.- szomorúan sóhajtott egyet, majd ő is elterült az ágyon mellettem. Bőven elfértünk ketten rajta, ezért még Techno egy kis távolságot is tartott. Némán feküdtünk egymás mellett és a plafont bámultuk. Miért is nem lehet egyszerű az élet? Tudom, hogy miért mondta ezt, pontosan ránk utalt, kettőnkre. Azt hiszem, most, hogy tudja, hogy van, vagy volt, vagy lesz valakim, már magam sem tudom mit mondjak, most, hogy ezt tudja, elfogadja a helyzetet.
- Jobban szeretlek és tisztellek annál, hogy továbbra is ilyen kellemetlenül érezd magad miattam. Ezért tényleg nagyon sajnálom ami köztünk történt! - mondta, de továbbra sem moccantunk.
- Szerinted jó volt? -  törtem meg a rövidke csendet. Ezt most tényleg kimondtam?
- Pf... Ezt se fogom többet hallani a szádból! - ingatta a fejét.
- Na, akkor jó volt vagy sem? - Förmedtem rá talán egy kicsit indulatosabban, mint akartam. Tudtam a választ, de tényleg érdekelt az őszinte véleménye és oldalra fordítottam a fejem, hogy láthassam az arcát. Ő is felém fordult, egy pillanatra a szemembe nézett, majd elkapta a tekintetét.
- Igen, egyszerűen csodálatos volt!- Rám mosolygott, majd közelebb kúszott hozzám.- Én... Megértem, ha sosem lehetünk többek barátnál, de mindig itt leszek és várni fogok rád. Ha majd az élet máshogy is hozza, neked mindig különleges helyed lesz a szívemben, ezt jegyezd meg kérlek! Bennem megbízhatsz, ígérem melletted...
Az ujjamat a szája elé tettem mire ő engedelmesen elhallgatott. Csak néztük egymást, a fejembe véstem az összes apró arcvonását, ahogy itt fekszünk egymás mellett ebben a meghitt csendben. Ő is csendben nézett engem, sötét szemei szomorúan ragyogtak, de mégis a kedves mosoly ott ült az arcán. A szemem rátévedt az ajkaira, majd ismét a szemébe néztem. Lassan közel hajoltam hozzá és lágyan megcsókoltam. Először meglepődött, de aztán ő is viszonozta, ajkai finoman az enyémhez nyomódtak. Gyengéden megsimította az arcom én pedig rátettem a kezem az övére. Ez nem olyan volt, mint a múltkori. Most igazán éreztem őt, hogy tényleg szeret engem annyira, hogy lemond rólam. Tudom, mennyire fájhat neki és az én szívem is majd megszakadt. Ez volt a búcsúcsók és ő is pontosan tudta. És ez volt a pont, amikor megtörte köztünk a jeget. Nem is megtörte, felolvasztotta.
Kissé elhúzódott, megszakítva ezzel szomorú csókunkat. Szinte éreztem a keserűséget, amit ő is érez, de ez mégsem rontotta el. Csakis a jelenre koncentráltunk, a pillanatra. Bevallom, tényleg csodás volt. Az orrunk összeért, éreztem, ahogy halkan szuszog. A tekintetünk összekapcsolódott, szinte megérintette a lelkemet. Ezt a kapcsot nem fogja már semmi megtörni.
- Ezzel beéred egy darabig?- suttogtam a szájába boldogan mosolyogva. Neki is egy vidám mosoly jelent meg az arcán.
- Hogyan is lehetnék ennyivel elégedett, de tiszteletben tartom a döntésed! Amúgy én a szerencsés srác helyében azonnal utánnad rohantam volna és valami másik lehetőséget keresnék, hogy veled legyek. - továbbra is csak mosolyogtam, ennek hallatán. Ő felült, felém hajolt és gyengéden két keze közé fogta az arcomat, majd apró puszit nyomott a homlokomra. - Jó éjszakát Christal!
Felállt, majd elhagyta a szobát, vissza se nézett. Becsukta maga mögött az ajtót és én egyedül maradtam.
Ezek után nem volt erőm átöltözni, csak levettem a ruháimat, aztán a földre górtam őket. A sötétítő behúzásának hiányában, a hold fénye beragyogta az egész szobát.
Szeretem őt! Szeretem, viszont Sap-be szerelmes vagyok. Beleszerettem amikor megláttam, ahogy beszélt velem, maga a jelleme és a külseje szívdöglesztő! Persze, lehet ez a rózsaszín köd, ahogy mindenki mondja, el fog múlni idővel, de remélem akkorra őt is fogom annyira szeretni, mint Techno-t. Nem is gondoltam volna, hogy ez lesz, hogy képes leszek mást is szeretni Schlatt-en kívül és hogy ez a más pont Techno.
Lassan elnehezedett a szemhéjam és elnyomott az álom. Most mégis boldogan aludtam el és hálás vagyok, ezért a napért, akármilyen rosszul is kezdődött.