After the Great War of Dream SMP (Befejezetlen)

10. rész

*Technoblade*

A padlón ébredtem Tubbo ilyedt ordítására.
- Áá...
- Jézusom, Tubbo! Nem tudnál kussba lenni?- Förmedt rá Wilbur aki mostmár szintén fent volt.
- Csak egyszer az életben, kellett volna csendbe maradni! Ma reggel!- Szálltam be én is, mert tényleg nem volt jó erre kelni. A fejem sajgott és amikor meg akartam mozdulni, minden porcikám tiltakozott, úgyhogy maradtam a földön mozdulatlanul és visszahunytam a szemem.
- Jól van, jól van! Hagyjátok abba!- Szólt Phill.- Inkább segítsetek! Valakinek el kell pakolni a tegnap este után!
Erre mindenki felkapta a fejét és apánkra néztünk. Komolyan?? Még szinte alszok, de álljunk neki takarítani? Őszintén szólva, a tegnap este egy nagy fehér folt, de valahogy mégsem vonz, hogy kiderítsem mi történt. Ittunk, kicsit többet a kelleténél, kiütöttük magunkat és mindenki teljesen kába. Mondjuk Phil gyanúsan friss ezen a reggelen, mi meg tök másnaposak vagyunk. Jó, igaz, én szinte sosem iszok, ha mégis, nem jutok el odáig, hogy teljesen lerészegedjek. Gondolom Wil is így van vele, Tommy és Tubbo pedig egyáltalán nincsenek hozzászokva az alkoholhoz, gondolom jól megviselte őket a tegnapi adag.
Wil megdobta egy párnával Tommyt.
- Na, hallod öcsi, vár a munka!- Parancsolt rá, mintha ez csak neki szólt volna.
- Te is dolgozhatsz, Wilby! Nem te mondod meg ki takarítson, meg, én biztos, hogy nem fogok helyetted is!- Vágta be a durcit Tommy.
- Igazatok van! Hagyjátok csak rám a takarítást.- Mondta Phill normális hangon, ha valaki nem ismeri, talán tényleg elhiszi, hogy komolyan beszél.
Hirtelen néma csönd lett, mindenki csak maga elé bámult. Ez a tipikus Phil módszer, a lelkünkre akar hatni, hogy rosszul érezzük magunkat, amiért ráhagyjuk az összes munkát.
- Ahj... Oké, segítünk, csak először át szeretném venni a ruhámat.- törtem meg a csöndet és ügyetlenül feltápászkodtam.
A többiek rám néztek, olyan "ó, hogy rohadnál meg, ne az én nevemben beszélj" tekintettel. Nem vettem róluk tudomást, csöndben felmentem a szobámba. A szekrényemből egy szürke rövid ujjú pólót vettem ki, meg barna honadrágot. Gyorsan felvettem és még átnéztem Christalhoz. Reméltem, hogy már ébren találom. Ahogy óvatosan benyitottam, megpillantottam az ablakban kuporogni. Nekidőltem az ajtófélfának és kopogtattam kettőt a kemény fán.
- Helló! Bejöhetek? - direkt nem léptem be addig, ameddig nem adott rá engedélyt. Tisztelem a magán szférát. A lány hátrakapta a fejét, láthatóan meglepődött. A gondolataiba merülve nézett ki az ablakon és nem hallotta, amikor kinyitottam az ajtót. Amint meglátta, hogy én vagyok az, elmosolyodott, bólintott, majd leült az ágyba.
- Hogy vagy?- Kérdeztem, a túlzott aggodalmamat palástolva, aztán leültem mellé az ágy szélére.
- Most mondjam azt, hogy jól? Bár szerintem te is tudod a választ.- felhúzta a lábait és törökülésbe ült. Csak egy top és egy kissé szakadt rövid nadrág volt rajta. Megakadt rajta a szemem, de aztán el is kaptam a tekintetem. Szerencsére nem vette észre és a későbbiekben sem néztem az arcánál lejjebb. Az nem lenne helyes.
- Jó, bocsi! Tényleg szar kérdés.- Bevallom egy kicsit zavarba jöttem. Nem tudtam mit kérdezzek tőle vagy, hogy ha kérdezi milyen indokkal jöttem be, mit válaszoljak rá. Aggódtam érte, de ahogy láttam a gyógyító bájital hatott, a kisebb sebek elkezdtek begyógyulni a bőrén.
- Van kedved velem nyomozni? - Tette fel a kérdést egy rövidke csend után, ami felkeltette az érdeklődésemet.
- Mégis ki után?
- Meg kell keresnünk Schlattet.- Jelentette ki eltökélten, ami nagyon megdöbbentett.
- Mi? Szerinted él?- nem akartam a szemébe mondani, hogy meghalt. Tudom, hogy fontos neki és talán még jobban magába zárkózna, ha megtudná. De most, sérülten és mégis magabiztosan meg akarja keresni őt.
- Tudom, hogy él, az nem lehet, hogy... Nem, egyszerűen csak meg kell keresnünk! - Lelkesített, de nem vagyok benne biztos, hogy engem vagy saját magát.
- Hiányzik?- Tettem fel sajnálkozva a kérdést. Engem nem zavar, hogy végre megszabadultunk tőle, de Christal annyira szomorú és nem akarom, hogy az legyen. Olyan rossz így látni!
- Nagyon! Annyira örülnék ha életben lenne.- Elforult tőlem, mert nem akarta, hogy lássam sírni. Visszafordítottam magam felé, a szeme könnyesen fénylett és az ajkába harapva nézett rám. Megszakad a szívem, hogy így kell látnom! Akármennyire is hitegetem magam, hogy nem érdekel, ez nem így van és most tényleg szüksége van rám. Odahúztam magamhoz, aztán szorosan megöleltem, hallottam, hogy kapkodva veszi a levegőt és próbálja elnyomni a csurgó könnyeit. Egyszer csak keményen ellökött magától, felállt, az ablakhoz lépett és keresztbe fonta a karjait. Ismét kifelé bámult és láttam, hogy a rázkódó válla lassan lecsillapszik. Nem értem miért akarja minden áron elhitetni azt, hogy neki nincs szüksége senkire, mindenkit ellök magától. Nagyon erősnek akar látszani, de tudom, hogy még a legerősebbeknek is vannak érzéseik, amiket néha nem könnyű elnyomni. Tapasztalatból mondom és nem is kell, hogy ez másként legyen, hiszen ezért vagyunkemberek. Hogy érezzünk és ezt megosszuk másokkal.
Sóhajtottam egyet, majd felálltam, de mielőtt elhagytam volna a szobát még visszafordultam felé.
- Pihenj, hogy legyen erőd mire indulunk!
Aztán kimentem, bezártam magam mögött az ajtót és lesiettem a barátaimhoz.
Ők rám vártak, persze nem kezdik el nélkülem, nehogymár lemaradjak a jóról, aztán végre elkezdtük a takarítást. Közben beszélgettünk, zenét halgattunk. Az asztal ugyanazon foltját törölgettem már tíz perce, mire meghallottam Tommyt.
- Haló, bátyó! Hol jársz?- Bökött meg a könyökével.
Feleszméltem a gondolataimból és visszacsöppetntem a valóságba. Pontosabban a takarításhoz, amit nem nagyon szerettem. Azon gondolkoztam, hogy ha Schlatt, valamilyen csoda folytán tényleg nem volt a DancingFlame-ben, hová a csudába tűnt? Miért nem jött vissza Christálért? Plusz, nem hagyná csak úgy itt a virágzó bizniszét!
- Itt vagyok! Csak... gondolkoztam. - magyarázkodtam.
- Azt látom, de ne csak gondolkodj, a kezed is járjon! - Jegyezte meg Wil is egy kukászacskóval a kezébe, amibe Tubboval gyűjtötték az üres üvegeket.
- Oké. Oké. Így lesz.- Mondtam beleegyezően, hogy gyorsan lezárjam a beszélgetést és odaléptem az egyik polchoz, amin szintén volt néhány üveg és elkezdtem azt is lesúrolni. Pedig igazából teljesen tiszta volt. Annyit még láttam a szemem sarkából, hogy a fiúk összenéznek mögöttem. Nem foglalkoztam velük csak takarítottam tovább. Végig beszélgettek, de én csak hallgattam őket.
Másfél órát töltöttünk a rendrakással, a végén Phill elégedetten dicsért meg minket.
- Ügyesek voltatok, másfél óra alatt végeztünk is és senki nem halt bele. Na, és akkor mit csináljunk?
- Semmit. - Vágtam rá, aztán elindultam fel az emeletre. Nem néztem vissza, de tudtam, hogy engem néznek. Aztán Wilbur megjegyezte, "Ez egy jó ötlet. Adjatok valamit a fejfájásomra plíz!"
Amikor felértem hezitáltam, bemenjek-e Christalhoz, de végül úgy döntöttem, igen. Ha én nem segítek neki, senki sem fog és nem akarom, hogy mégnagyobb bajba keveredjen. Kopogtattam mire kiszólt:
- Bárki is az menjen el!!!
- Beszélni akarok veled.- Válaszoltam barátságos hangon.
Kikukucskált és végigmért.
- Jó!
Kinyitotta teljesen az ajtót és beintett, maga mögött pedig kulcsra zárta. Azóta felöltözött, egy, a térdénél szaggatott farmer volt rajta és rövidujjú sötétkék póló, aminek a bal karján apró nyomtatott betűkkel virított fehéren, egy MOOD felirat. A pólót betűrte a nadrágba, mert rettentően bő volt rá, a farmerbe is egy övet fűzött és a legkisebb lukacsba tűzte, hogy ne essen le róla.
- Hé, az nem az én pólóm? - néztem a lányra és választ várva felhúztam a szemöldökömet. Megrántotta a vállát és felült az íróasztara, ami a szobában volt.
- Mivel nincs ruhám, kölcsönkértem egy pólót és Tommy egyik nadrágját. Csak nem gondoltátok, hogy egész nap egy topban és nadrágban fogok szaladgálni?
Jogos. Nem reagáltam, csak nekidőltem a falnak és váltottam.
- Szerinted hol kezdjük? - kihúzta az egyik fiókot és leugrott az asztalról. A kezébe vett egy kis térképet, amin városunk kicsinyített mása volt. Lerakta az asztalra és fölé támaszkodott. Barna haja teljesen eltakarta az arcát. - Arra gondoltam, hogy először haza látogatnék. Talán otthon találhatok valamit, ami hasznos lehet és amin elindulhatunk.
- Van házad?- Kérdeztem meglepetten, mondjuk ez kicsit furán jött ki.
- Persze! A szüleim elég tehetősek voltak.- egy kicsit halkabbra vette a szót.- Tudom nem sokszor beszéltem róluk, érzékeny téma...
- Nem kell elmondanod, csak ha nem akarod.- ellöktem magam a faltól.
- De! El szeretném mondani.- Kezdett neki.- Üljünk le, nem lesz rövid sztori.
Egy kis szünetet tartott, addig helyet foglaltunk az ágyon.
- Szóval, mindig is gazdagok voltak a szüleim, és hogy honnan volt pénzük? Hát, már ők is droggal foglalkozak, csak éppenséggel termesztették. Ez amolyan családi biznisz. Schlatt-et meg egészen kis koromtól ismerem, amikor még ő is csak egy felelőtlen kamaszodó gyerek volt. Úgy tekintettem rá, mintha a bátyám lenne. A szülei egy balesetben haltak meg, ezért az én szüleim befogatták és felnevelték. Legjobb barátok voltunk, együtt nőttünk, mégha ő sokszor inkább a vele egy korúak társaságát is kereste, sosem feledkezett meg rólam. Schlatt elég idős volt, hogy beszálhasson a bizniszbe. A szüleim bevezették az alvilág relytelmeibe, de mikor kitanulta tőlük az összes trükköt, lelépett köszönés nélkül. Schlattnek bejött az élet, mint tudod, híres lett, bekerült a nagyok közé. Később építettette meg a DancingFlame-et, ami először csak egy kis bulizós bár volt, aztán bővült, ahogy megjelentek az új arcok. Azután, hogy elment, sokszor szomorkodtam, hogy itthagyott minket.
15 éves koromban, szörnyű dolog történt a családommal. Lefüleltek minket, hogy illegális dolgokat csinálunk és lekapcsolták a szüleimet. Elhurcolták őket és én nem tehettem semmit. Akkorra már én is jócskán benne voltam a dolgokban és apám menekített ki a házból, nehogy engem is elvigyenek. Elküldött és azt mondta, ne is menjek soha vissza, csak meneküljek el. Azt tettem amit mondott, egy bujdosó lettem, 2 hónapot töltöttem az utcán, napról napra éltem zsebtolvalyként és mitagadás, elég jó voltam benne. A szüleimtől kapott tudás még kevés volt hozzá, hogy elhelyezkedjek a fekete piacon, de az a pár trükk jól jött. Aztán egy nap Schlatt-et akartam véletlenül kirabolni, végül is hátulról minden öltönyös ember ugyan úgy néz ki és a sok eltelt idő alatt ő is megváltozott és nem ismertem fel. De észre vette és lebuktam, aztán ahogy megfogta a csuklómat, hogy ne tudjak elszaladni, ő felismert engem. Én csak értetlenül néztem rá, hogy honnan tudja a nevemet, míg végre ráismertem jellegzetes mosolyára. Olyan boldog voltam, egyből a nyakába ugrottam, mégha gyűlöltem is, mert nem segített a szüleimnek, a szüleinknek és hagyta őket megölteni. Én is körözött személy voltam, egy régi képemet használták fel az előkerítésemre, ezért mindent megtettem, hogy máshogy nézzek ki. Levágtam a hajam teljesen rövidre, mint egy fiúnak, a lopott sminkekből egy kilónyit halmoztam az arcomra, hogy elrejthessem a valódi kinézetem. Igazából csoda, hogy megismert. Nem bírtam tovább így élni, ezért kénytelen voltam elfogadni a felajálott segítséget és hozzá költözni. Eleinte játszottam a durcás kislányt, az ellenkezőjét csináltam annak amit mondott, mindig megpróbáltam neki keresztbe tenni és idegesíteni őt. Aztán egyszer, amikor egy gazdag kuncsaftjától esett el miattam betelt nála a pohár, leültetett és elmondta mi történt. Hogy nagyon sajnálja, hogy lelépett, hogy megbánta, hogy nagyon szomorú a szüleink miatt és hogy engedjem meg, hogy segítsen nekem. Nem tudtam rá tovább haragudni, onnantól nagyon jól kijöttünk egymással, mint régen. Elkezdett tanítgatni fegyverrel bánni, meg hát persze a drogok.  Már egyáltalán nem voltam rá mérges, mire észbe kaptam egy furcsa kapcsolat alakult ki köztünk, ami több volt testvériségnél vagy barátságnál. Nem is tudom minek nevezzem. Sok csajjal kavart, de mégis, a végén mindig csak én maradtam neki.
Muszáj volt valamit megkérdeznem, ezért félbe szakítottam.
- Voltatok már úgy együtt?
- Öö... Hogy jön ez ide? Erre komolyan válaszolnom kell!? - Háborodott fel.
- Bocs!- Hőköltem hátra a karom pedig feltartottam megadó pozícióba.- Igazad van, hülye kérdés.
- Ja, de amúgy kábé ennyi, ami fontos. Egyéb kérdés?
- Pontosan hány éves is vagy, mert mindig is meg akartam kérdezni, csak nem volt rá eddig alkalom.- egy kicsit furcsa volt feltenni ezt a kérdést.
- 20. Miért is érdekel?
- Csak, mert több dolgot akarok megtudni rólad. Baj?
Furcsa pillantásokat vetett rám, aztán hirtelen felállt és a szobában lévő aszalhoz lépett. Hátrafordította a fejét, majd elvigyorodott:
- Dehogy is! Csak tudod másokat nem érdekel hogy ki vagyok, mit szeretek, sőt senki nem bízik meg bennem.
- Ebben tévedsz! Bár ha én senki vagyok neked, lehet.
Felálltam és én is odaálltam mellé.
- De, te igen is vagy valaki!- Mondta és egyszerűen csak megölelt. Nagyon meglepődtem, de aztán én is magamhoz szorítottam. Ez a visszaemlékezős beszélgetés talán hatott rá.
- Tudom, sokszor nem mutatom ki, de örülök, hogy megismertelek. Nálad jobb barátom nem is lehetne! Köszönöm, hogy számíthatok rád és támogatsz engem.
Barát.
Lassan kibontakozott az ölelésből. A baráti ölelésből. Mosolyt eröltettem az arcomra, de valahogy sziven ütött. Barát.
- Délután elviszlek a házamba és kezdődhet a nyomozás.
- Oké, én benne vagyok!- mondtam, kissé lelombozva. Látszólag ő ezt nem vette észre. Szigorúan rám nézett és feltartotta a mutató ujját.
- Erről. Senkinek. Egy. Szót. Se. Világos?
Bólintottam és cserébe kaptam egy hálás mosolyt. - Akkor találkozunk délután!
Miután elmentem Christaltól a délelőtt többi részében nem csináltam sok értelmes dolgot. Nagyjából csak pihengettem. Már nagyon várom a délutánt, kíváncsi vagyok milyen a háza. Ez alatt a pár óra alatt túltettem magam a barát problémán. Most tényleg egy barátra van szüksége és örülök, hogy végre megmutatta az érző oldalát is. Biztos nehéz volt neki felvállani valaki előtt, amit ennyi éven át rejtegetett. Büszke vagyok rá.