Valódi mosoly (Boku No Hero Academia ff)

Osztályelnök

- Mi a véleménye All Might-ról tanár szerepében? - tette fel a kérdést az egyik újságíró az iskola előtt, mikor végre nagy nehezen keresztülverekedtem magam rajtuk. Ó, hogy fordulna fel az összes, mi a francért kell így elrontani az ember reggelét... 

Gyorsan körbenéztem, hátha kiszúrok valakit, aki meg tud menteni, vagy aki által megmenthetem magam. Esetleg, akit meg kell menteni előlük. Ekkor pedig feltűnt egy ismerős arc, de a lány nem volt az osztálytársam. Nem, egy vagy talán kettő évvel idősebb volt nálam. Nem a UA-ből ismertem, abban biztos voltam. De még mennyire, hogy nem! Már tudtam is, hogy ki az.

- Chiba-san - kiáltottam el magam, mire a vörös hajú lány felém fordult, és megjelent egy sunyi mosoly az arcán. Odaszaladtam hozzá, és egyszerűen a nyakába ugrottam, nem foglalkozva senkivel, és semmivel, még azzal sem, hogy mi soha nem voltunk olyan jóban, hogy csak úgy megölelgessük egymást. Akkor olyan természetesnek érződött. 

- Na, mi van, Sakai, hiányoztam? - kérdezte vigyorogva, miután nagy nehezen elengedtem. Viszonoztam a mosolyt, és végül bólintottam egyet.

- Már csak ketten vagyunk Sachival - jelentettem ki arra célozva, hogy a korosztályunkból már nem maradt senki. Erre kissé elkomorult.

- Eh? Nem fogadtak titeket örökbe? - kérdezte, én pedig megráztam a fejemet. - Szívás - sóhajtott fel. - De akkor hogy jutottál be? - kérdezte arra célozva, hogy a UA még mindig nem a legolcsóbb intézmény. Még alapvetően, egy gimnáziumért azért kell fizetni. 

- Pályázat - jelentettem ki egyszerűen, mire bólintott egyet. Közben megállapítottam, hogy sokat nőtt, és sokat nőiesedett. Az egyenruha nagyon jól állt rajta, de még így sem az alakja volt a legfigyelemfelkeltőbb a festett végű haja, és a szemöldökpiercingje mellett. Azt még az árvaházban szedte össze, ami után Takai-sensei olyan hisztériás rohamot kapott - érthetően -, hogy azt hittük, ott helyben megöli Chibát. Szerencsére azonban nem így történt.

- Hé, Sadashi, kivel beszélgetsz? - karolta át egy srác szórakozottan a lányt. Barna tincsei a szemébe lógtak, izmos testével félig-meddig ránehezedett a lányra, de ő hozzá illően nem különösebben zavartatta magát. 

- Egy régi baráttal - kacsintott rám, miközben lelökte magáról a srác karját. - Sakai, ő itt Yukimura Hisashi. Hi-chan, ő pedig itt Sakai Mao. 

- Hali - intett egyet a srác egy lusta mosollyal, mire viszonoztam a köszönést. 

- Menj az órádra, mert mindjárt becsengetnek - biccentett a fejével az iskola épülete felé Chiba.

- Nektek is menni kellene - húztam össze a szemem gyanakvóan, mire összenéztek.

- Megyünk mindjárt - bólintott Chiba. Természetesen tudtam, hogy hazudik, de csak megforgattam a szemem. Hozzászoktam már a lány nemtörődöm viselkedéséhez az évek alatt, és igazából tényleg lehetett érezni az árvaház légkörén, hogy már nincs ott, hiába volt egy hasonlóan lázadó szellemű Sachink. 

- Tudod, hogy nem szeretem a hazugságokat. Meg azért majd tényleg menjetek be - szóltam, majd egy utolsót intettem, és otthagytam a párost, hogy csatlakozzak a saját osztályomhoz, az 1-A-hoz. Szinte közvetlenül Aizawa-sensei előtt érkeztem meg. Hoppá.

- Szép munkát végeztetek tegnap - jelentette ki, mikor már mind leültünk. - Megnéztem a felvételeket és az értékelőlapokat. Bakugou - szólította meg a szőkét, mire érdeklődve néztem a fiú irányába. - Szokj le erről a gyerekes viselkedésről! - osztotta ki. Ha Sachi ott lett volna, tuti felnevet, de szerencsére nem volt. Még nem akarok a temetésére menne, ha nem muszáj. - Ennél tehetségesebb vagy.