Valódi mosoly (Boku No Hero Academia ff)

Mentésgyakorlat

Szerettem a UA-be járni. Nem gondoltam, hogy így lesz, de így volt. Élveztem az ott töltött perceket, kezdtem megkedvelni az osztálytársaimat. Ugyan a barátaimnak nem tekintettem őket, mert így is eggyel több barátom volt a kelleténél, de néhányukkal egészen jól kijöttem. Midoriyával például sokban hasonlítottunk, vagy ott volt Tsuyu, aki hihetetlenül őszinte volt, ez pedig egy olyan tulajdonság, amit mindig is nagyra értékeltem. Kaminarival és Kirishimával nem volt nehéz jóban lenni, nagyon közvetlenek voltak, és bárkivel beszélgetést kezdeményeztek, ha úgy volt.

Na, persze az, hogy voltak pozitív csalódásaim, nem jelentette azt, hogy minden csodálatos volt. A hősök továbbra is az agyamra mentek, majdnem, hogy kivétel nélkül. És az osztályomnak se kedveltem minden tagját...

- Csak nem Ms. Hol itt, hol ott? - nézett rám gúnyosan Bakugou reggel. Sikerült megint egyszerre megérkeznünk, és úgy néz ki nem tudta megállni, hogy váltson velem néhány kedves szót.

- Szolgálatára - forgattam a szemem. - Mára mit terveztél, hogy még jobban bebizonyítsd, benned aztán semmi hősies sincs? - kérdeztem ránézve. Az esetek nagy részében üvöltözött, vagy csak úgy általánosságban nem foglalkozott senkivel magán kívül, ezekkel pedig mindig rátett még egy lapáttal a róla alkotott képre.

- Egyszer még felképellek - nézett rám idegesen, jobb keze ökölbe szorult.

- Gyerünk, üss meg egy lányt - mosolyogtam rá elégedetten, neki pedig elkezdtek kisebb detonációk keletkezni a tenyerében. Nem nagyon tudta kezelni a dühét, de kérdezem én, ilyen ember minek akar hősnek menni? Tisztában van egyáltalán azzal, hogy mit jelent a hős? Mármint eredeti értelmezésében, nem abban, amit a társadalom próbál jelenleg lenyomni a torkunkon.

- Hősnek készülsz, nem? El kell hogy szomorítsalak, de kurvára biztos, hogy be fogsz kapni néhány ütést a jövőben - közölte egyszerűen, mire szórakozottan feltűrtem az ingem ujját, hogy megnézzem a lila foltot, ami a tegnapi karateedzésen keletkezett. Mindig volt rajtam egy-két ilyen, és az a nap sem volt kivétel. Hogy az alkaromra hogy szedtem össze egyet, arról mondjuk fogalmam sem volt.

- Asszem már hozzászoktam - mondtam végül, visszahúzva az inget.

- Az honnan van? - kérdezte egy fokkal nyugodtabban, mire felvontam a fél szemöldököm. - A zúzódás.

- Semmi közöd hozzá - vágtam rá egyszerűen, és újra az ajtó felé indultam, hogy otthagyjam, de persze ez a szőkénél nem ment ilyen egyszerűen.

- Mi a fasz történt a kezeddel? - kérdezte idegesen elém toppanva. A francba, ezt mégis hogy képes megcsinálni minden egyes alkalommal? Jó reflexeim voltak, a képességemnek hála egyébként még gyorsan is mozogtam, erre ő simán beelőz.

- Edzésnek hívják, majd próbáld ki - mondtam végül, majd folytattam az utamat befelé, megpróbálva hátrahagyni őt, reménykedve, hogy meglátok a tömegben valakit, akihez odacsapódhatok. Szerencsém volt, ugyanis kiszúrtam néhány azúrkék tincset. - Emi-chan! - kiáltottam, mire a lány felém fordult. Az arca felderült, és odaszaladt, hogy egy szoros ölelésbe zárjon, amit kissé megszeppenve viszonoztam. A szemem sarkából láttam, ahogy Bakugou elmegy mellettem, vetve még rám egy utolsó pillantást.

- Hogy vagy ma reggel, Mao-chan? - kérdezte átkarolva a vállam, miután elengedett.

- Remekül, köszönöm szépen - feleltem, miközben elindultunk tovább a folyosón. - És te?

- Rohadt fáradtan, ölni tudnék egy kávéért - sóhajtott fel. Láttam, ahogy a mellettünk álló srác, aki valószínűleg hallotta a kifejezetten hangosan kijelentett mondatot, összerezzen.