Valódi mosoly (Boku No Hero Academia ff)

Gyengélkedő

Mikor újra eszméletemnél voltam, olyan gyorsan ültem fel, hogy majdnem beleszédültem.

- Nem! - szólaltam meg határozottan, de érezve a puha ágyat alattam nyilvánvalóvá vált, hogy már késő. Elkeseredettségemben a tenyerembe temettem az arcom és megráztam a fejem.

- Nem voltál rossz, nyugodj le - hallottam meg egy hangot magam mellett, mire kissé megszeppentem, de odafordultam, hogy lássam, ki az. Nos, nem kicsit lepődtem meg felismerve Mitsuét, ahogy ott ült az egyik széken. Látva értetlenségem, csak megvonta a vállát. - Emicával jöttünk, de kiment vízért.

- Köszönöm - hajtottam le a fejem, az ölembe ejtve a kezeimet. Olyan szerencsétlennek éreztem magam, hogy így elbuktam, aztán még el is ájultam, és még Mitsue is megjelent, mintha haldokolnék. - Rendes tőletek.

A fiú felsóhajtott. Nem volt az az aggódó típus, és a lelkesítés sem volt az erőssége. Én nem titkoltam, hogy nem éreztem jól magam, ő pedig ezzel nem tudott mit kezdeni, mert nem volt hozzászokva az őszinte érzelmekhez.

- Figyelj, a gyökér ajánlással bekerültek ellen mindenki veszít. Főleg első évben. Te meg azért húztad valameddig, plusz nagyot is estél - magyarázta, tényleg igyekezve jobb kedvre deríteni, ami nem tudott nem furcsa lenni. Nem is hallottam ezelőtt Mitsue-t ennyit beszélni.

- Annyit láttak belőlem, hogy gyors vagyok, meg össze-vissza teleportálgatva kikerülök mindent - motyogtam. Hálás voltam azokért, amiket a fiú mondott, de nehezen tudtam hinni neki. Én nem vettem volna fel magamat a hősök helyében gyakorlatra.

- Na, és? Ezt úgy mondod, mintha ez nem lenne elég - vont vállat. Ezt már nem fejtegette, tényleg nem az a típus volt, de értettem a gondolatmenetét. A gyorsasággal nagyon sok mindent el lehet érni, és bizonyos szituációkban hasznosabb bármi másnál. Az ütések kikerülése meg egy kezdő hősként nem rossz, főleg valamiféle támogató szerepben.

- Meg merem kockáztatni, hogy lesz egy-két olyan ajánlatod is, ami az átlag diáknak nem - hallottam meg hirtelen Midoriya hangját, mire döbbenten, szinte már ijedtséggel vegyítve fordultam oldalra. Halk volt, bizonytalan, és azt hiszem, hogy önmarcangoló. Mikor észrevette, hogy rá figyelek, zavartan elmosolyodott, és elfordította a fejét. - Legalábbis nekem semmiképp. A párbajokig gyakorlatilag uraltad az egész versenyt.

- Nem hiszem - ráztam a fejem zavartan. - És amúgy is... Az első feladat egyszerűen nekem lett kitalálva, a másodiknál pedig egy olyan stratéga volt a csapatomban, hogy...

- Nem értek egyet - rázta meg a fejét, újra rám nézve. Látszólag eléggé foglalkoztatta a helyzet, mert egyre kevésbé volt határozatlan beszéd közben. - Nem volt semmi eget rengető stratégia abban. Egy kis ügyeskedés itt, meg egy kevés ott. És a képességek nagyon jó kihasználása. Nem sokan tudták volna megőrizni azt a fejpántot.

- Szerencsénk volt - motyogtam, mert tényleg képtelen voltam elhinni, hogy ekkora hatást tettem volna bárkire. Nem üres védekezés volt ez a dicséret ellen, hanem őszinte kételkedés, mert nem voltam egy Todoroki. Vagy egy Bakugou. És Midoriya egyértelműen több ajánlatot érdemelt nálam, nem is értettem, miről beszélt. - Amúgy is, te mit csinálsz itt?

- Én is veszítettem Todoroki ellen - felelte zavartan, újra elveszítve azt a határozottságot. Még dadogott is a fiú nevét mondva. - És az csúnyább volt - tette hozzá halkan.

Képzeletben fejbevágtam magam. Eddig nem foglalkoztam eléggé a ténnyel, hogy Midoriya miért lehetett ott. És Mitsue? Ő is biztosan aggódik az ajánlatok miatt, hiszen a párbajokig nem jutott el. Hirtelen nagyon önzőnek éreztem magam.