Valódi mosoly (Boku No Hero Academia ff)

A hősködés alapjai

Délelőtt részt kell vennünk a kötelező órákon, azokon, amelyeken bárki másnak. Érdekes, hogy ezeket is a hősök tartják, hiszen így teljesen átlagos közegben láthatjuk őket. Igyekeztem nyitott lenni feléjük, és nem elsőre elítélni őket, de nem volt könnyű, mikor tökéletesen beleillettek az általam felépített sztereotípiákba. Néha elgondolkodtam rajta, hogy talán mégsem ez az én utam, de aztán emlékeztettem magam, hogy a világ mindig hirtelen változik. Persze, lehet rá számítani, ha odafigyel egy kicsit az ember, de azt hiszem, hogy most lehet érezni a légkörben, hogy nem sokáig marad minden ilyen. Vihar előtti csend hangulat volt a hősök világában.

A tegnapi karateedzésen enyhén szólva elvertek minket. Beszabadították hozzánk a fekete öveseket, azt se tudtam, hol áll a fejem. Igyekeztem alkalmazni, amit tudtam, de hatalmas volt a különbség, ez pedig nagyon frusztrált. Azt hittem, hogy már elég jó szinten vagyok, de most kiderült, hogy még mindig sehol nem tartok a profikhoz képest. Kiábrándító.

A következő edzés helyett viszont kapunk egy kis továbbképzést a kyusho jitsuból, szóval azt nagyon várom. Mivel nagyon érdekelt ez a technika, ezért a csoporttársaimnál valaminél jobban ismertem, de tudtam, hogy még így is bőven van mit fejlődnöm. Igazából nem is lett volna szabad hallanunk róla ezen a szinten, de a sensei nem így gondolta, és engedély nélkül elmondta, szóval ha már így állunk, akkor beleássuk magunkat még jobban.

Nem azt mondom, hogy gyenge lennék, vagy ha megtámadnának az utcán, akkor ne tudnám péppé verni az adott személyt. Viszont a kyushonak inkább az alapjait tudtam, alkalmazni nem merném egyelőre, a fekete öveseknek meg sokkal több tapasztalatuk van. Nem véletlenül olyan színű az övük. De egyszer én is elérem azt a szintet, ebben biztos vagyok. Tizenöt éves vagyok, van még időm.

Reggel a helyemen ücsörögtem - megint korán érkeztem -, és Sachi MP3-lejátszóján hallgattam zenét, miközben azon gondolkodtam, hogy vissza kellene neki adnom. Éppen valami angol szövegű rock szám ment, aminek nagyjából a felét, ha értettem, amikor elkezdtek megérkezni a többiek. Mina pedig azonnal meg is állt előttem, szóval kihúztam a fülemből a fülhallgatót.

- Ki volt az a srác tegnap? - kérdezte csillogó szemekkel. Erre a szintén akkortájt érkező Tsuyu is felkapta a fejét, és Toruval együtt odajöttek hozzám. Kissé zavarba jöttem, valószínűleg el is pirulhattam.

- Ő a barátod? - kérdezte Tsuyu, mielőtt megválaszolhattam volna a kérdést. Erre természetesen még jobban elpirultam, de igyekeztem normálisan kezelni a helyzetet.

- A legjobb barátom - javítottam ki azonnal.

- Ahj, pedig már azt hittem, jártok - sóhajtott fel csalódottan a rózsaszín hajú.

- Mióta ismeritek egymást? - érdeklődött Toru, hangjából őszinte kíváncsiságot hallottam ki.

- Gyakorlatilag öt éve, de régen nem voltunk ennyire jóban - mosolyodtam el, ahogy eszembe jutott a szürke hajú tíz éves verziója. Neki akkor haltak meg a szülei, és a többi fiúval együtt sokat piszkáltak minket. Tegyük hozzá, hogy engem a lányok is sokat piszkáltak. Végül kiderült, hogy Sachi senkit nem akart bántani, neki egyszerűen ilyen humora. Akkor lettünk jóba, mikor az újonnan érkezett, tőlem talán két évvel idősebb srác meg akart verni. Kis soványka volt, és gyenge, de mégis odalépett, hogy megvédjen. Szegényt meg is ütötte a gyerek, én pedig jól megdorgáltam a jelenetért, mivel meg tudtam volna védeni magam lévén, hogy már akkor is karatéztam. Legalábbis jobban, mint ő, az biztos. Maradjunk annyiban, hogy sokáig látszott még az a tenyérnyom az arcán, és a fenekét is egy hétig érezte, miután elesett.

- És hol találkoztatok? - kérdezte Tsuyu, én pedig beharaptam az alsó ajkam. Miután gyűlöltem a hazugságokat és a titkokat, ritka volt, hogy én bármikor hasonlót követtem el valaki ellen, és igazából nem is nagyon voltam rá képes. Mégis, a tény, hogy sokat bántottak már emiatt, megriasztott. Viszont, ha nem lenézni fognak, akkor sajnálni, arra pedig még kevésbé van szükségem. Veszett ügy.