Valódi mosoly (Boku No Hero Academia ff)

Ebédszünet

Az ebédszünetet Chibáékkal töltöttem, ami szinte már természetesnek hatott. Ugyan tényleg szerettem az osztályomat, de azt a társaságot is, így leggyakrabban legalább ebben a kis időben velük voltam.

- Szóval az elsőt is megnyerted és a másodikat is? - kérdezte Emi-chan a villájával felém bökve, mire belegondoltam a helyzetbe, és realizáltam, hogy tényleg így van.

- Egyszerűen csak szerencsém volt - jelentettem ki vállat vonva. - Az akadálypályát könnyedén meg tudtam nyerni, a másik versenyszámnál pedig egy nagyon okos srác bevett a csapatába, így megnyertük egymásnak a dolgot, én a pontommal, ő meg a stratégiájával - mentegetőztem. Egyszerűen nem éreztem helyénvalónak, hogy én vezettem, főleg figyelembe véve, hogy közel sem én voltam a legtehetségesebb az osztályban.

- Többet edzettél náluk - jelentette ki Chiba, mire felé fordultam. - Amióta ismerlek, karatézol. Mindent beleadtál a hősködésbe, egész életedben. Minden mást eldobtál, hogy ide eljuthass. Igenis megérdemled - közölte. Szavaitól teljesen meghatódtam, rá nem volt jellemző az effajta megszólalás, szimplán ömlengésnek nevezte volna más esetben. Ez pedig annyit jelentett, hogy teljesen őszintén mondja. 

- Legalább bebizonyítod, hogy nem kell mindenkinek olyan képessége legyen, mint Nakanonak, hogy nyerjen - jelentette ki Yukimura, majd összekócolta a mellette ülő szőke srác tincseit. 

- Egyébként - vette át gyorsan a szót Emi-chan, jelezve, hogy lezártnak tekinti a témát, és rá szeretne térni egy másikra. - Van egy nagyon cuki srác az évfolyamunkon - közölte, majd evett egy újabb falatot a sobájából. 

- Persze, én - mutatott magára Yukimura egy magabiztos mosollyal, mire mindkét nőnemű évfolyamtársa elfintorodott, Chiba ki is nyújtotta a nyelvét és látványosan rámutatott párszor, hogy jelezze nemegyetértését. - Csak kéretitek magatokat - legyintett a barna hajú, de ők ezt egyszerűen már leignorálták, és ettek tovább.

- Amajiki Tamaki - közölte, mire Chiba felkapta a fejét, majd hisztérikus nevetésbe kezdett. Értetlenül néztem rá.

- Jézusom, ez nagyon jó volt - dőlt hátra, a kezét a hasára téve.

- Komolyan mondtam - biggyesztette le az ajkait durcásan a kék hajú lány, mire Chiba nagy nehezen megkomolyodott, majd ránézett. 

- Ne már, ő Hado egyik haverja - közölte elhúzva a száját. - Ne kezdj velük, Emi-chan, mind borzasztóan idegesítőek.

- Kikről van szó? - kérdeztem értetlenül. 

- Hado Nejire, Togata Mirio és Amajiki Tamaki - nézett rám Mitsue. - Mindhárman nagyon furák, de Togatán kívül elég erősek. A srácot még egyszer nem láttam túl jól teljesíteni - vont vállat, majd folytatta az evést. Ő ritkán szólalt meg, és általában olyankor sem hozzám, szóval csodálkoztam, hogy ő válaszolta meg a kérdésem. 

- Tudjuk, hogy bele vagy zúgva Hadoba, nem kell még jobban felhívni rá a figyelmet - forgatta a szemét Chiba.

- Féltékeny vagy? - vonta fel a fél szemöldökét kötekedően Yukimura.

- És ha igen? - kérdezett vissza a vörös. Mitsuére néztem, akinek enyhén elvörösödött a füle vége. Ezt nem igazán tudtam hová tenni, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet.

- Ott van - lelkesedett be Emi-chan a hátam mögé nézve, mire megfordultam, hogy láthassam a hármast. Egy magas, izmosnak tűnő szőke hajú srác, egy alacsonyabbnak látszó, manófülű fiú és egy nagyon vidám lány, akinek hosszú levendula lila tincsei voltak. 

- A szőke? - kérdeztem, mert ő első körben sokkal szimpatikusabbnak tűnt, de Emi-chan csak felhorkant.

- Az hiányozna még - morogta. - A szőke Togata. Aki nekem tetszik, az a sötétkék hajú, ő Amajiki. Hát nem elképesztően aranyos? - sóhajtott fel álmodozóan.