Valódi mosoly (Boku No Hero Academia ff)

Túlélem

- Bejutottam - jelentettem ki, miután végignéztem a videót, amiben tájékoztattak erről, illetve az információkról, amikre a továbbiakban szükségem lesz. 

- Mi? - nézett rám Sachi, aki éppen az egyszemélyes szobám forgószékében ücsörgött, és a lábait lóbálta körkörösen. Alapvetően a modernebb dolgok nem igazán voltak egy árvaház tartozékai, de miután gyakorlatilag én voltam a legidősebb ezen a helyen, és kisebb munkák elvállalásával zsebpénzem is volt, így külső segítséggel ugyan, de volt egy-két plusz bútor az épületben. Magamnak nem vettem ilyen dolgokat, ezeket ajándékba kaptam a fáradozásaimért cserébe. Azt pedig óriási illetlenség lenne visszautasítani, így természetesen mindig megtartottam, és igyekeztem még többet tenni a hely érdekében.

- Bejutottam A UA-be - pontosítottam, majd magam is realizáltam a tényt, és felugrottam az ágyamról. Legjobb barátom mosolyogva felállt, és hagyta, hogy a nyakába ugorjak. - Felvettek - visítottam a fülébe, ő pedig csak nevetett. Abban a pillanatban hihetetlenül boldog voltam. Régóta szeretnék odajárni, de nagyjából lehetetlennek tartottam, egészen addig, ameddig tavaly fel nem ajánlottak egy pályázatot nekünk Sachival arra, hogy jó felső-középbe járhassunk, ugyanis ezek már elég drágák. Sokáig vissza akartam utasítani, de legjobb barátom Takai-sensei segítségével végül meggyőzött. Állításuk szerint ennyi kijár nekünk, ha már gyerekkorunk végéig árvaházban leszünk. Nyilván, ez nincsen kőbe vésve, de nagyon ritka, hogy tinédzsert akarnának örökbe fogadni, és olyankor átirányítják őket máshová, hiszen nekünk másokhoz képest kiemelkedően jók az életkörülményeink. 

- Még jó - vigyorgott. - Na, mondjad, hány pontod lett? - kérdezte eltolva magától, hogy a szemembe tudjon nézni.

- Huszonöt pont a robotokért - mosolyogtam rá, ő pedig biccentett, hiszen ezt a számot már megosztottam vele. - És ötven mentési pont - tettem hozzá, mire felszaladt a szemöldöke.

- Csak adtak erre is pontot? - kérdezte, én pedig hevesen bólogattam. Hitetlenül megrázta a fejét, majd felröhögött. - Konkrétan kétszer annyi a mentési pontszámod, mint amennyit a robotokra kaptál - közölte, majd ahogy nekem is leesett, hogy tényleg így van, megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. Nos, igen, van olyan is, aki tényleg hős akar lenni, nem csak el akar helyezkedni a hősszakmában.

- Összesen ez hetvenöt, és ezzel második helyen jutottam be - mondtam Sachinak, aki azonnal elvigyorodott, majd összeborzolta rövid, barna tincseimet.

- Meg is érdemled - mosolygott rám, amit azonnal viszonoztam. - Az elsőnek hány pontja lett?

- Hetvenhét - vágtam rá azonnal. Ezt nem volt nehéz megjegyezni.

- Eloszlás? - vonta fel a fél szemöldökét, én pedig elhúztam a szám. Ez volt az oka annak, hogy ilyen könnyen megmaradt a memóriámban maga a szám.

- Mindet a robotoktól szerezte - sóhajtottam fel kissé csalódottan, hogy pont egy ilyen alak előzött meg.

- Viccelsz - komorodott el azonnal, de én megráztam a fejem. - Jó, bocs, te olyat nem tudsz.

- Hagyj már - löktem rajta egyet, ő pedig elvigyorodott.

- De most komolyan - nézett újra rám. - Nulla pontot kapott mentésre? - kérdezte, én pedig keserűen elmosolyodtam, majd bólintottam. - Enyhén ideges vagyok, hogy pont ő előzött meg. 

- Na jó - nyitott be hirtelen Takai-sensei. - Tudjátok, hogy mindkettőtökben megbízok, és imádlak titeket, de Hirota-kun, attól te még nem lehetsz itt.

- Szombat van - fintorgott a srác. Nem ez volt az első alkalom, hogy egy hétvégi napon átlógott ide hozzám. Eleinte elleneztem a dolgot, de végül elengedtem. Sachi egyszerűen ilyen volt. Elvből gyűlölte a szabályokat, értelmetlennek tartotta őket, legalábbis a nagy részüket. Szóval az, hogy nem tartózkodhatott a szobámban, mert ő fiú volt, nagyon bökte a csőrét. Emiatt egy idő után egyszerűen átjött, és itt is maradt addig, ameddig vissza nem zavarták. Hiába mondtam, hogy ne, őt nem érdekelte. Ezért egy ideje már én is kifejezetten lazán kezeltem a helyzetet, és természetesnek vettem. A sensei pedig igazából egyáltalán nem haragudott érte, titokban egyszer azt mondta nekem, hogy kamaszok vagyunk, ennyi lázongás nekünk is kijár. Ettől függetlenül neki még be kell tartatnia a szabályokat, hiszen azért van itt.