Valódi mosoly (Boku No Hero Academia ff)

Ma ünneplünk

A harmadikosoknál bejelentették, hogy tíz perc múlva díjkiosztó ünnepség, mire az összes vér kifutott az arcomból. Nekem a sajátomon kellett ott lennem. Azt se tudtam, hogy vajon azt is összhangban szervezték vagy hogy meddig tartott nálunk a harc. Szóval elköszöntem a végzős társaságtól, még egyszer gratuláltam Nakanonak, és már rohantam is. Illetve, rohantam volna.

- Hé, Mao, várj egy picit! - kapta el Chiba a csuklóm. - Elmegyünk ünnepelni, és neked is jönnöd kell - jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Vitatkoztam volna, de siettem, szóval csak bólintottam, és reménykedtem benne, hogy valahogy kihúzom magam alóla.

Szerencsére ahogy megérkeztem, az osztályom épp a környéken gyülekezett, így gyorsan odacsapódtam hozzájuk. Kaminari vett észre először, tőle egy kérdő tekintetet kaptam, mire csak vállat vontam. Ezután megbökte Midoriyát, aki rám nézett, majd lemaradt egy kicsit, hogy mellém kerüljön.

- Azt hiszem, jó döntést hoztál. Traumatikus volt - mondta, és az arca tényleg valami ilyesmit tükrözött. Halványan elmosolyodtam, majd megráztam a fejem.

- Kicsit bűntudatom van - vallottam be. - De nem mondhatom, hogy nem érte meg. Nakano úgy örült, mikor észrevett, már csak azért is.

- Hogy lettél velük jóban? - kérdezte.

- Chibát az árvaházból ismerem, nagyjából annyi idős volt, mint most én, mikor örökbe fogadták, ami meglepő.

- Miért? - érdeklődött Midoriya azonnal. Látszott, hogy kicsit kellemetlenül érinti a téma, hiszen először mindenkit úgy érintett, azonban valahogy nem azt a tipikus kellemetlenséget éreztem. Inkább egyfajta "sajnálom, hogy ezen kellett keresztül menned és kell még most is" kellemetlen hangulat. Midoriya empatikus ember volt.

- Az emberek ritkán akarnak tinédzsert örökbe fogadnak. Ráadásul Chiba nem épp egy egyszerű eset. De pont ez ragadta meg a párost, akik egy nappal azután, hogy találkoztak vele, jöttek az árvaházba örökbefogadni. Egy hétig arról beszélt szinte mindenki - meséltem el. A zöld hajú fiú mellettem csak bólogatott. Közben egyre közelebb értünk a dobogóhoz, amire nem is igazán tudtam kik és hogyan fognak felállni. - Lényeg, hogy egy reggel észrevettem a tömegben és odamentem hozzá, azóta pedig nem hagy békén. Feltett szándéka, hogy korruptáljon, csak azt nem tudom, hogy miért - ráztam meg a fejem egy sóhaj kíséretében, de biztos voltam benne, hogy közben mosolygok. Chiba érdekes személy volt, de nem tudtam nem szeretni, nem tudom miért. Az árvaházban sosem álltunk közel egymáshoz, és okkal nem. De itt minden más volt. Csak azt nem tudom, hogy jó vagy rossz értelemben.

- Értem - mondta végül Midoriya, rövid gondolkodás után. - Tudod, még ha nem is ők a legjobb magatartású diákok, szerintem nem rossz dolog, hogy vannak barátaid a végzősök között. Még a gyengélkedőben is meglátogattak, ami szerintem tök rendes tőlük - mondtam, és éreztem, ahogy egyre jobban előtör az önbizalomhiánya és feltehetőleg a szorongása is. Többet beszélt, kifejtette a véléményét, ez megijesztette.

- A gyengélkedőről jut eszembe - néztem rá, ahogy végigfutott az ottani eseménysor a lelki szemeim előtt. - Tudod, Midoriya, azt hiszem te vagy az egyik legempatikusabb ember, akit ismerek és a szíved tagadhatatlanul egy hősé - jelentettem ki egyszerűen. A fiú nyitotta a száját, hogy ellenkezzen, de feltartottam a kezem egyértelműen jelezve, hogy még nem fejeztem be. - Azonban a jelenlegi hős társadalomban sajnos nem ez kell. Nem tudom, mennyi és milyen ajánlatot fogsz kapni ebben az évben, nem tudom, hogy nézett ki a harcod Todorokival, de azt tudom, hogy én a hősök helyében megragadnám a lehetőséget, viszont, és ezt azt hiszem már te is tudod, nem hiszek abban, hogy ők is hasonlóan ítélnék meg a helyzetet - magyaráztam, és egy pillanatra én is azt hittem, hogy befejeztem, de végiggondolva még volt egy dolog, amit hozzá akartam tenni. - Őszintén nem igazán tartom fenn annak a lehetőségét, hogy az én ítélőképességem lenne a problémás és nem az övék.