Híd [Harry Potter szösszenetek]

18. Marlene McKinnon

Marlene McKinnon sosem volt túlzottan rendszerető, de most aztán végképp kitett magáért. A háza, egy egyszerű, kis alapterületű, földszintes ház nem állt sok helyiségből. Egy előszoba után egyből az amerikai konyhába jutott a látogató - ha volt-, onnan pedig egy-egy ajtó a fürdőbe, a gardróbba, és a hálószobába nyílt. Terasza nem volt - az ő tükre először a nappaliban, majd a gardróbban kapott helyet.

Ez utóbbi helyiségben nem is volt más, mint a merengője - a kínzóeszköze. A ruháit inkább a hálószobában, illetve a nappali bútoraiban tartotta. A gardrób ajtaját pedig legfeljebb hetente egyszer nyitotta ki.

Nem akarta, hogy a Bizottság a fejét vegye, vagy esetleg visszaküldje oda, ahonnan Lilyék jövetele után - egy örökkévalóságnak beillő hónapokkal később- szabadult. A saját poklába. Barátait nagyon szerette, ezért sokszor látogatta meg őket, gondosan kerülve azt, amit ő a saját merengőjében lát. Így meg tudta őrizni, legalább látszólag gyermekkori jókedvét, amit ezen kívül az első látogatás óta nem faggatózó barátainak is köszönhetett.

Azonban péntek volt, délután két óra. Mély levegőt vett, és kinyitotta ruhásszekrényének ajtaját. A kis szobában volt egy ablak, így nem kellett lámpát kapcsolnia. A középen álló állványhoz lépett, és belenézett a tükörbe. Először önmagát látta, majd a fodrozódó felszín lassan megnyugodott. Meglátta benne azt, akit keresett - Sirius Blacket.

Azért választotta ezt az időpontot, mert tudta, hogy ilyenkor általában nem járőröznek a dementorok Azkaban legfelső szintjén*, ahol a kifejezetten veszélyes bűnözőket tartják. Többször is látta, hogyan bánnak a férfivel az őrök, a kegyetlenségük pedig könnyeket csalt a szemébe. Barátja csak árnyéka volt egykori önmagának - ez a tény pedig belül újra meg újra végigmarta a nőt, mintha csak tömény sósavat inna. Bukkant már Tapmancsra úgy, hogy a Reggeli Prófétát olvasta és úgy is, hogy szinte tudattalan állapotban feküdt, nem csinált semmi mást.

Néha elhallatszódtak Marlene füléig a szomszédos lakók őrült kacajai, vagy rimánkodásai, esetleg Bellatrix Lestrange megvető fújtatásai. Beszélgetniük ugyan tilos volt, néha mégis elhangzott egy-egy szó köztük. Sirius például kikérdezte őket arról, hogy kapták el őket, mikor. Marlene emlékezett a nő fölényeskedő válaszára is:

Véráruló.

Mégis, úgy tűnt a férfi tökéletesen elvan a kis cellájában - többnyire némán, néha magában motyogva, esetleg az őrökkel beszélgetve. „Mint aki nyaralni ment", ez volt a szőkeség gondolata akkor, mikor hallotta őt a dátumról vagy az időjárásról érdeklődni.

Azon az éjjelen, amikor Lily és James meghaltak, Marlene rosszul volt. Nem akarta elhinni, hogy Sirius árulta el őket a Nagyúrnak, és mérgében, vagy talán kétségbeesésében beleugrott a tálba, hátha segít nekik. Így lemaradt az azt követő eseményekről - nemcsak Lily és James üdvözléséről, hanem arról is, hogy Tapmancs felelősségre vonta Féregfarkat, aki csapdába ejtette őt. A szerelmét, mondhatnánk azt is, bár Lene tisztában volt vele ő nem jelent egy jó barátnál többet Siriusnak. Legalább is soha nem jelentett.

Azóta pedig, hogy letöltötte az akciója miatti büntetést - mindig megborzongott, ha eszébe jutott a bezárva töltött időszak, mert az alatt az idő alatt rémképek kínozták. Ő mindig azt hitte, igaziak. Egyszer a családja körében volt, ünnepi légkörben, neki pedig végig kellett néznie, ahogy valaki végez a szeretteivel. Máskor Siriusszal volt, aki éppen bevallani készült neki valamit, majd végzett vele. De arra is akadt példa, hogy egy gyerekkori ellenségét vagy barátját látta újra... A végére már kezdett beleőrülni. Ő maga sem tudta, mindez megtörtént-e vagy sem, amit látott és rengeteg időnek el kellett telnie, míg helyrejött. Akkor tudott szabadulni csak a rémképektől, amikor rájött, hogy melyik valós, melyik nem és amikor tisztázódott benne, hogy amit lát azon események sorozata, amelyeket megbánt, vagy éppen máshogy szeretett volna alakítani a múltban.

És ezek a gondolatok bizony az embert bezárhatják a maga börtönébe, és nehéz kiszakadni belőle. Marlene is úgy tudott ezen felülkerekedni, hogy elhatározta, meg szeretne bocsátani magának az ilyen tétovázással töltött, vagy megbánt pillanatért, amelyek nem hagyták nyugodni a lelkiismeretét. A „személyes poklában" töltött időszaka azonban nem múlt el nyomtalanul, mivel kötelezték arra, hogy rendszeresen figyelje a merengőjét. Mikor a kötelező időszak letelt, akkor került a legújabb helyére, a gardróbba.

Azóta csak hetente pillantott bele a tálba. Általában mindig Siriust látta benne, ahogy ezúttal is.

- Tarts ki, kérlek... - súgta könnyek között, mintha jelentene bármit is. Mintha hallhatná.

Ha többször odafigyelt volna, persze látott volna mást is. Egy-egy elsurranó patkányt, amint Légybonbont, vagy Mindenízű Drazsét eszik, esetleg láthatta volna a tükrében a legfiatalabb Weasley-fiút is.

Igaz, azzal valószínűleg még több keserűség gyűlt volna fel benne, amiről fogalma sem volt, megbirkózna-e. Egyedül már nem biztos. A legutolsó dolog pedig az volt, hogy Jamest terhelje legjobb barátja helyzetével. A férfi így is sejtette, milyen helyzetben lehet Tapmancs, nem kellett látnia sem hozzá.

Marlene McKinnon pedig erős nő. Ezzel a gondolattal nyugtatta magát, miközben becsapta a gardróbszoba ajtaját. Holott, neki is megvolt a „gyengesége".

A családja. A barátai.

Elvégre, igazi hugrabugos volt.