Híd [Harry Potter szösszenetek]

4. A roxforti levél

Sziasztok! Egy figyelmeztetéssel jöttem: helyenként káromkodás előfordulhat...

* * *

- Lily... - James sóhajtott. Lily mellette álmosan szuszogott, de figyelmét éber szerelmének szentelte.

Este volt. A majdnem-telihold fénye bevilágított az ablakon, az eső pedig csíkokat festett az ablakokra. Odakint szakadt. A pár egymást átkarolva feküdt az ágyban. Ilyenkor mindkettejüket megszállta egy kellemes, nyugodt érzés, mintha a világ a helyére állna, mintha soha semmi rossz nem történhetne már velük.

- A mi hibánk, igaz? - James egyre csak a holdat nézte. - Ha másban nem is, legalább ebben az egyben. Szólnunk kellett volna valakinek a cseréről. Legalább... Remusnak.

- Holdsápnak tudnia kell, hogy nem azért nem szóltunk neki róla, mert kevésbé jó barátnak gondoljuk - felelte a vörös hajú nő.

Mindketten tudták, hogy Tapmancs titokban akarta tartani a cserét, és James még emlékezett is rá, milyen jó dolognak tartotta ezt a titkolózást. Mind úgy érezték, hogy védve vannak.

- Legalább Albusnak elmondhattuk volna... - sóhajtotta.

- Vagy lehetett volna ő a titokgazdánk, de mindketten úgy éreztük, hogy Siriusban bízunk a legjobban. Még akkor is, ha előállt egy ilyen, mint kiderült, elképesztően pocsék, szenzációs ötlettel.

- Neki is tudnia kéne, hogy nem haragszunk rá... bár elmondhatnánk neki, Lily - sóhajtott. - És hogy mennyire sajnálom, amin keresztülmegy. Nem ezt terveztük életünk hátralevő részében, igaz?

- Nagyon nem ezt - morogta a nő is, miközben egyre jobban befészkelte magát szerelme ölelő karjai közé.

Lily tudta jól, hogy James, ahogy valószínűleg Sirius is önmagát vádolja a történtekért. Hiába telt el egy évtized, ez olyan fájó pont, ami nem múlik el egykönnyen. A fiuk jutott eszébe, hiszen ennek a történetnek a legnagyobb elszenvedője Harry volt, akinek sanyargató körülmények között, varázsló mivoltáról mit sem tudva, a szülei és a keresztapja nélkül kellett felnőnie. És ami a leginkább elkeserítő, hogy szeretet nélkül. Mindketten, a nem kevés fájdalom ellenére (hiszen mindketten úgy érezték, hogy ami a fiúval történik, velük is megtörténik) alig várták, hogy megkapja a roxforti levelét, és végre kiszabaduljon a Privet Drive-ról.

De még ez sem zajlott zökkenőmentesen. Petúnia és a férje ugyanis mindent elkövettek, hogy Harry ne szerezzen tudomást különcségének okáról. Lilyék a barátaik körében, hitetlenkedve nézték, amint a „normálistól" való legkisebb eltérést sem toleráló Vernon bedeszkázott minden rést a lakásban („Ez neked józan viselkedés?!" dühöngött Benjy Fenwick is, akit egyébként egy végtelenül türelmes és jóindulatú személyiségként ismert mindenki). Amikor a családfő egy autóba ültette a családot, és elindultak, már csak a fejüket ingatták.

- Petúnia, lányom legalább neked legyen eszed... - morogta Mr. Evans, aki nem sokkal korábban csatlakozott hozzájuk, mondván nem szeretne lemaradni arról, amikor unokája megkapja az iskolai levelét.

- ... ha már a férjednek elmentek otthonról - forgatta a szemét Mrs. Evans is.

Aznap éjjel sokáig várakoztak a teraszon, csendes beszélgetések közepette, hátha történik még valami. Mikor Harry elaludt ők is fogták magukat, és elbúcsúztak a pártól - csak azért, hogy Lily és James legnagyobb meghökkenésére már másnap, korán reggel ott legyenek.

A szüleik hoztak magukkal egy-egy tortát is, bár Lilyék hűtőjében is ott pihent egy levél formájú, karamellás finomság. A két asszony útjából gyorsan kitérő Lily meg is szédült egy pillanatig, így James karja után kapott. Majd mindketten a konyha felé fordultak, onnan ugyanis Marlene csengő hangját hallották.