Híd [Harry Potter szösszenetek]

27. Eltévedt lovas

Gideon és Prewett halálának körülményeit a varázslóvilágban ismerte szinte mindenki. Molly Weasley életében nem telt el olyan nap, hogy ne hiányolta volna valamelyik bátyját, így amikor az Arthur Wealseyvel közös ikreik megszülettek, az ő emlékükre második névként nem is volt kérdés, hogy a Fabiant és a Gideont kapják.
Ahogy az ikrek cseperedtek, Mollyt egyre több feladattal látták el, de az asszony fejében életre kelt a gondolat, hogy ikerbátyjai milyen büszkék lennének a fiúkra, és mikor erre gondolt, nosztalgikus mosoly jelent meg arcán.
Fabian jól tudta, hogy hiányzik a húgának. Ő maga is hiányolta kisebbik testvérét, hiszen még csak el sem tudtak búcsúzni, olyan hirtelen találkoztak a halállal. Talán ez lehet az oka, hogy a házuk, amiben éltek ebben a fura kis túlvilági faluban, annak az otthonnak a képét öltötte fel, ahol életükben laktak. Az ikerpár fiatalabb tagjának arcán fanyar mosoly ült.
A többiek elmondásából ítélve azért is volt olyan nagyszerű a köztes világban, mert már nincsenek álmaik. Nincsenek ugyan szép vagy jósló álmok, de rémálmok sem, ami miatt éberen forgolódhatnának éjjelente.
Fabian viszont ezt nem mondhatta el magáról. A mai napig voltak álmai arról, hogy életben van, és ilyenkor néha kereste Mollyt, a fiatal, idegesítő húgát. Ennyire hiányzott neki.

Ezt még Gideon sem tudta.

Legalább is Fabian meg volt erről győződve.

Gideon nagyon jól tudta, hogy az öccse álmodik, hiszen sokszor hallotta őt álmában beszélni. Az első ilyen alkalommal nem tudta hova tenni a dolgot, sőt, miután megbizonyosodott róla, hogy testvére tényleg álmodik, talán kicsit irigy is volt rá emiatt. Először azt gondolta, ez azért lehet, mert ő bizonyos szempontból kívülálló volt mindig is, a család fekete báránya. Habár a szüleik összetartásra és szeretetre, szeretetben nevelték őket, Gideon úgy érezte ő más. Csak ikréhez ragaszkodott, de hozza a végletekig, ezt viszont semmi áron nem árulta volna el, még magának sem. Nemhogy Fabiannak.

Gideon néha el is gondolkodott azon, hogyha egyedül kapják el, vajon hogy érezné magát itt? De ettől a kérdéstől egy kis lelkiismeretfurdalás is kínozta. Külső szemmel vajon milyen lehet azt kívánni, hogyha meghal az ikertestvérével együtt lépjen át a túlvilágra, mert nem bírná elviselni a hiányát?
Ez önző dolog, nem Prewetthez méltó, már csak azért sem, mert így megfosztja a testvérét is a hosszú élet lehetőségétől. Vagyis.... Hosszú és boldog. Már amennyire boldognak lehetett nevezni azokat a rettegésben töltött időket, amit ők életnek neveztek.

Mégis valami különös érzés fogta el, mintha valaki vasmarokkal szorítaná a lelkét. Ezeknek az egyedül töltött pillanatoknak valamilyen szokatlan, barna hang vetett véget.

Határozottan barna volt, és mintha mindenhonnan szólt volna. Egy ló, hátán egy köpenybe burkolózott lovassal, közeledett a Prewett-lak felé, majd tovább állt.

Nem értette senki, hogy mi történik, Lily már közeledett is az alak felé. Szólongatta, de hiába.
- Lily! Állj hátrébb! - Gideon egy-kettőre erőre kapott, elfelejtve mardosó bűntudatát, és kivont pálcáját az idegen hátára szegezte.
- Uram! Válaszoljon! Mi a neve?

A lovas nem szólt.

- Nem kéne segíteni neki?
- És ha halálfaló?

Mindkettejükben a régi, szorongó érzések újjáéledtek, ami miatt minden szavuk bennszakadt. Nosztalgia, a rosszabb fajtából, hiszen mindketten érezték a férfi különös auráját.

Vitatkozni azonban nem tudtak rajta, mert ugyanis az eltévedt vándor lefordult a lováról. Minden a pillanat tört része alatt következett be: a földön fekvő alak nyögött egyet, a négylábú pedig már ott sem volt, Lily hiába szólongatta.
- Paci! Pacika!