Híd [Harry Potter szösszenetek]

2. Nem várt látogató

Sziasztok Drágáim! Hosszas késlekedés után itt az első karanténban megalkotott fejezet. Majd kitaláljátok, hogy miért olyan fontos ezt megjegyezni. Jó olvasást! Puszi: V.

* * *

Lily úgy csupálta egy kapával a gazt a házuk előtt elterülő kertben, hogy félő volt, beleállítja azt a saját fejébe és menten szörnyet hal. Persze kétszer nem halhat meg az ember - gondolta magában, és puffogva folytatta tevékenységét. Minden szavát egy-egy lendítéssel megtoldva.

- Adok én neked olyat... - egy suhintás, amivel mellé ütött és a földet találta el, egy mini tornádót okozva a (korábbi ütésnyomoktól) megviselt földnek. - Te gonosz, vén hárpia... - újabb puffanás. - Még ilyet, undok, pórias név... és akkor a Dudley micsoda?! - morgott. Jóformán már nem maradt egyetlen árva szál gaz sem a kis területen. - Gardróbba zárni őt! Három akkora szobával! - fújtatott. - AUTÓBALESET! Még, hogy autóbaleset... Adok én neked olyat...

James, a férje éppen akkor lépett ki a veranda ajtajára kezében két bögre kávéval. Hiába, az ébrenléthez még a túlvilágon sem volt elég pusztán felébredni. Szerencsére a kviddicsből megmaradt reflexei megmaradtak, így részben annak is, na meg a puszta szerencsének köszönhette, hogy nem csapta homlokon kora reggel egy földes fűcsomó. A gaz így helyette az ajtófélfát találta el, majd földet érve szinte varázslatosan eltűnt a semmibe. Na jó... James tüntette el, majd fülig érő vigyorral nézte feleségét, ahogy az fel sem pillantva, tehetetlen dühvel folytatta ádáz küzdelmét.

- Jó reggelt Neked is, Szívem Egyetlen Virága - szólt, s a nő látszólag meg sem hallotta őt. - Itt a kávéd... bár ahogy látom, neked nincs szükséged rá.

Az elmúlt napok, amit ott töltöttek nem múltak el nyomtalanul, azonban lassan hetekké folytak. A hetek pedig évekké váltak, ők mégsem érezték olyan hosszúnak az ott töltött időt. Lily és ő minden alkalommal a merengőjükre tapadtak, s lesték hogyan alakul fiúk sorsa. Szerelme lassan már nem tudott mihez kezdeni a feszültséggel, hiába kelt ki magából, kiabált, ordított, toporzékolt senki nem hallotta meg őket... leszámítva az utcájukban élőket. Ekkor akadt a nő kezébe a kapa, és amikor már nem bírta nézni az eseményeket, megragadta és az ártatlan fűcsomókon élte ki fel-feltámadó indulatait.

Addig ő, James, aki szintén elkeseredett fiatalkori mását látva, megpróbált rájönni a merengő titkára. Az eszközzel, vagy ahogy már ő is nevezte, a tükörrel ugyanis több baj volt. Nem egyszerű merengő volt, hiszen nem láthatták volna azt, ami a való életben történt. Annál tehát többnek kellett lennie, és régi tudását felidézve sem tudta megfejteni titkot. Erről a pergamenlapok, amik az emlékőrző tárgy melletti kis asztalon maradtak előző nap, jól tanúskodtak.

- Végre! Győztem! - kiáltotta el magát diadalittasan, ahogy az utolsó csapást is bevitte a megmaradt gyepre. Kezét széttárva fordult meg, és szép, mandulavágású szemeit végre Jamesre szegezte. A következő pillanatban azonban elkomorodott. az összes munkája a semmibe veszett. Alig tette le a kapát, hogy szerelméhez csatlakozzon, minden életétől megfosztott gyomcsomó elszáradt, eltűnt és Lily ismét a zöld gyepen találta magát. Mintha valaki hiábavaló fáradozásain nevetne, azt üzenve: bármit megtehetsz, de semmit sem.

A fiatal nő győzelmi mámora elillant és sírásra görbült a szája. James egyből felállt és odasietett elé, hogy szorosan a karjaiba zárja. Pár percig csak Lily szipogását lehetett hallani, s ő rendületlenül simogatta a hátát, hogy megnyugodjon.

- James... ezt nem... én nem...

- Tudom - suttogta halkan. - Gyere, ülj le velem és igyunk egy kávét.