Híd [Harry Potter szösszenetek]

13. Edevis tükre

Sziasztok! 

Egy kicsit módosítottam az előző fejezeten, annyiban, hogy nem Lily és James nem karácsonykor kapcsolódnak vissza a roxforti eseményekbe, hanem egy kicsit hamarabb.

* * * 

A látogatás után az indiánnyár balzsamos melege hamar tovaszállt, és az egész faluban beköszöntött a fagyos, jégvirágos tél. Ünnepi hangulat költözött a házakba, többen odáig is elmentek, hogy a házukat feldíszítették. Így tett Lily és James is - akik mindketten óckodtak a hidegben eltöltött óráktól. Továbbra is figyelték fiukat a különös merengőjükön át, és a verandán töltött órák alatt a csontjaikig átjárta őket a hideg. Annyira, hogy a legforróbb és legédesebb forró csoki, vagy vajsör sem segített már. A díszítés legalább mozgásban tartotta őket, ha mást nem is, egy fél napon át biztosan.

Elérkezett december 25-e. Karácsony reggele. A pár nagyon hamar ébren volt már, igaz, a felmelegedett paplan alól kimászni szinte a sötétben, néha igazán hatalmas lelki erőt igénylő feladat.

Lily, miközben elmélázva figyelte a lépcső mellett felakasztott hatalmas tükör titkát fejtegető szerelmét, hirtelen, mintha bolha csípte volna, felpattant. A bejárati ajtajuk persze tárva-nyitva állt, de egy különleges pajzsbűbáj segítségével a hideget kint tartották. Igen, de ez a teraszon nem segített. James valamit az orra alatt mormogott, de az asszony már nem figyelt rá - a nappaliba lépdelt. Az egyik oldalon végig fali polcok, és azokon könyvek sorakoztak. Levett egyet - a Hasznos bűbájok otthon barkácsolóknak címűt, és lapozgatni kezdte. Még egy tucat könyvet átnézett, mikor ráakadt egy olyan bűbájra, amit keresett. Úgy indult meg a terasz felé, mintha a világ legértékesebb kincsét tartaná a kezében, és varázsolni kezdett.

- Kész! - kiáltott fel, szinte teljesen egyszerre a párjával.

- Megvan! Lily! Lily? - James nem merte kidugni a fejét sem a szúnyoghálós ajtón túlra, míg szerelme mosollyal az arcán intett neki. „Gyere nyugodtan", üzente testbeszédével. - Hú... meleget varázsoltál ide - a férfinek egészen úgy tetszett, mintha egy teljesen új helyiségben lenne. - Merlinre, de imádlak! Fantasztikusan néz ki! - ölelte meg szerelmét. - Olyan... kuckós lett. Mint egy igazi rönkházikó. És meleg van!

- Hát igen... egy kis barkácsolás és melegítőbűbáj csodákra képes - vigyorodott el, mintha ugratni szeretné párját. James ezt már nem látta, mert eltűnt az ajtóban. Rögvest vissza is ért, két kupa forró vajsörrel a kezében.

- Mit akartál mondani? - kíváncsiskodott Lily, miután letelepedtek odakint.

- Ó, igen! Ez a tükör, amit kaptunk... nem is értem, Godrik - eszméletlenül furcsa volt ezt mondania - miért mondta, hogy nem nézegethetjük magunkat benne. Nem is látjuk magunkat benne, ami kicsit ijesztő. Legalább is az volt, merthogy.... - az ujjaival dobpergést utánozott - ... kérlek Edevis tükrének a mása.

- Hogy... mi? - Lily szeme fennakadt egy pillanatra. - Edevis tükre? - James gyorsan elhadarta neki, hogy működik, mire a nő csak egy szemforgatással felelt. - Én azt hittem, csak egy legenda.

- Nem az - vigyorgott a férfi. Barna szemeiben csínytevő fény gyulladt. - Egyáltalán nem az. És a miénk valahogy úgy működik, hogyha belenézünk, azt látjuk benne, aki ott áll előtte. Valamilyen bűbájjal szerintem összekapcsolódik ezzel a tükörrel... De css! - pisszegték le egymást, és a merengőre fordították figyelmüket egy ideig.

A Roxfortban már téli szünet volt, és a griffendél tornyot - mivel kevesen maradtak erre az időszakra - valami különös nyugalom szállta meg. Ünnepélyes nyugalom, Lily így tudta volna leírni, miközben egy nosztalgikus sóhaj hagyta el a száját. Hiába, a karácsonyt mindketten szerették. Az iskolában mindketten otthonra találtak, és úgy érezték, nem töltöttek elég időt, elég szünetet Roxfortban. Onnan, a kényelmes kerti bútoron ülve természetesen ezt gondolták - legalább is Lily szívesebben gondolt erre, mint arra, hogyha valószínűleg élnének, és otthon várnák a gyermeküket haza a szünetre, ilyen talán eszükbe sem jutna.

Belefájdult a szíve a gondolatra, hogy ha élnének, az is előfordulhatott volna, hogy esetleg Harrynek a kastélyban kell maradnia, mert ők nem érnek rá. Most azonban mindenét odaadná, akár meghalna másodjára is, csak hagy lehessen valamennyi időt a fiával, és a szerelmével hármasban. Ezt a gondolatfolyamot itt kellett megállítania, hiszen az önváddal, és egy ilyen lehetetlen helyzetben nem szabad a magányba, vagy depresszióba süllyedni.

Gondterhelten sóhajtott ezúttal, Jamesnek dőlt. A férfi átkarolta, és ahogy ránézett szerelmére, biztosra vette az ő fejében is hasonló gondolatok kaptak helyet.

- Mi jár a fejedben, Édes? - James lágy hangja visszahozta őt álomföldéről, ahová épp süllyedni kezdett.

- Az, hogy mennyire szeretnék most Harryvel lenni... veled együtt - tette hozzá. - És az, hogy mennyire nem lehet.

- Nekem is... - fintorodott el. Közben a szemét nem vette volna le a fiáról, aki teljesen megrökönyödött azon, hogy ajándékokat kapott. Hagrid ajándéka egy szolid mosolyra késztette őt (egy saját kezűleg faragott furulya volt), de ez hamar leolvadt, mikor meglátta a következő „ajándékot". - El sem hiszem, hogy ezt mondom - bal keze közben ökölbe szorult -, de Mardekárnak igaza volt. A saját döntéseink miatt kerültünk ebbe a helyzetbe. Így csak saját magunkat okolhatjuk...

- Igen - bólintott Lily is. - A saját hibáinkért magunkat okolhatjuk. De ez nagyon összetett kérdés. Az tehát, hogy nem lehetünk Harryvel, a mi hibánk... de az, hogy Petúnia milyen kegyetlen vele, az nem az én hibám. - Remélem, tette hozzá gondolatban. - Nem az én hibám, hogy egy ötvenpennys érmét küld ajándék gyanánt... ezért majd neki kell felelnie, ha eljön az ideje - sóhajtott. James csak bólintott, és hagyta tovább beszélni szerelmét. - De, azt hiszem, Helga azt mondaná, hogy örüljünk a lehetőségnek, hogy egyáltalán követhetjük Harry életét.

- Így van - mosolyodott el James. Egészen felélénkült, mert Harry egy rendkívül érdekes csomagot kapott. - Ez az! - bokszolt a levegőbe a férfi, olyan lendülettel, mintha csak most vívott volna ki a griffendélnek egy Kviddics Kupát. - Végre megkapta! Kíváncsi voltam már rá, hogy mégis mikor adja neki oda.

Lily csak felvonta a szemöldökét, amit James pillantásra se méltatott.

- Én kíváncsi voltam, hogy egyáltalán odaadja-e neki... - megborzongott az őt átjáró emléktől. A nagyobb jó hajkurászása, a Grindelwald és szeretett igazgatójuk közti barátság, és még hány ilyen történet volt a néni tarsolyában! Mind olyan alantas dolognak tűnnek, ami biztosan távol állt tőle. - Azok után, amiket Bathilda mondott a Dumbledore családról, igazán nem hibáztathatsz. De le merem fogadni, hogy te még most sem tudod, elhidd-e.

- Nem is gondoltam erre, mióta itt vagyunk - hümmögött válaszként. - De, őszintén szólva nem szeretném elhinni, hogy ezek igazak. Bathilda meg már nagyon idős volt. Igaz, magyarázat lenne, miért kérte el tőlem...

- Olyan édes vagy, mikor így ráncolod a szemöldököd! - csúszott ki Lily száján a gondolata, mire James végre egy hatalmas mosolyt küldött feléje. Egy őszinte, boldog mosolyt.

Jót nevettek a Weasley-ikrek bolondosságán („Mintha csak Fabian és Gideon lenne..."), miközben nyugtatóan hatott rájuk a tudat, hogy Harry mennyire jól érzi magát velük. Este egymást húzták, hogy nyugovóra térjenek végül, mikor a szobába lépve megtorpantak mind a ketten.

Harry ott állt a tükör előtt, egyes-egyedül, de teljes életnagyságban. A két felnőtt megdermedt, majd egymásra pillantott. Lily nem bírta megállni, hogy legalább ne integessen neki. Szólni nem szólhatott, de integetésről nem volt szó. James először el szerette volna kapni a nő kezét, de ő is arra jutott, hogy egyik alapító sem jelentette ki, hogy nem tehetnek semmit. Hát lendítette a karját ő is.

Mindkettőjüket megütötte a látvány - szerelmük gyümölcse szemtől szemben állt velük. Lily, nem tehetett róla, könnyezni kezdett. Talán észre sem vette, de James igen. Meg szerette volna vigasztalni a párját, de egy szó sem hagyhatta el a száját, így óvatosan ölelésébe vonta. A szemüket végig Harryn tartották.

Látták, ahogy Harry a tenyerét a tükörre tette, majd hamarosan elbúcsúzott. Számukra ez néhány perc volt, de az életben biztos egy örökkévalóság. Fáradt léptekkel indultak el az emeletre, a szobájukba.

- Mi vagyunk Harry szívének leghőbb vágya - suttogta James Potter, majd átkarolta feleségét. Puszit nyomott a vállára, és hamarosan elnyomta az álom.