Érted mindent

38.

Akiya szemszöge:

Fény kezdett pislákolni előttem hirtelen, mintha valami szeretné, hogy lassan és inkább ott legyen, mint abban a borzalmas "történetben". Úgy éreztem, mintha valaki fogná a kezem, egy lágy érintés, ami óvatosan simogat, közben egy kis idő után hangokat is elkezdtem hallani. A nevemet mondogatták, feszült légkörbe tértem vissza 's mikor végre megvilágosultam mi történt itt, egy más világot vettem észre a szemeimmel. A fény egy plafonná változott, amin ilyen tipikus led csöves lámpák voltak, a mennyezet hófehér volt, mégis sárgás fény járta körül a helyiséget. A légkör, miután változott az egész, cseppet megváltozott, nyugodt hangokat lehetett hallani, néhány sóhajt, de mielőtt odanézhettem volna a forrásukba, felém kerekedtek. 

-Akiya! -hallatszott a hangjuk együtt, amiben öröm, megnyugodás tükröződött 's mind az én nevemet kiáltottak. -elsőre fel sem tudtam fogni, éppen mi zajlik körülöttem, az arcokat is nehezen ismertem meg, a gondolatok még-még csak lassan jelentek meg a hangommal együtt, viszont mikor végre ez megtörtént, realizáltam. Ren és Jun volt itt....boldogan köszöntettek, de amikor ez a fejemben megfordult, azonnal felültem nagy nehezen és egy személyt kezdtem keresni. H-Ha ők itt vannak! Ő miért nincs itt?! 

-S-Shou.... -nyögtem ki végül, sok elfuserált próbálkozás után. 

-Akiya! -ijedtek meg mindketten. -Nem szabad felkelned! Felnyílhat a sebed! -kiáltottak rám és Ren azonnal az ágyra nyomott, rémült tekintettel lestem, ámde amit én akartam tudni, ahhoz bizony nem szólt, rossz érzés kezdte el ezúton mardosni a lelkem...

Minden nem rég történt hirtelen megjelent előttem...az orvos, az elrablás, Shouval való találkozás...a lövés....vagyis lövések...Ren....és a halál....de az utóbbi velem nem történt meg...akkor...mi van ha...Őt érte...? Ne ne ne ne is gondolj ilyesmire! Shou erős....Renre néztem kérlelően, mire sóhajtva leült mellém. A szívem össze-vissza kalapált...nem bírt nyugton maradni...egyre csak azt akarta tudni, hogy a választottja, miként és hogy van most. 

-Akiya, kérlek most pihenj. Nem lenne jó ha felszakadna a varrat... -nézett felém, mire lassan bólintottam egyet. -a kíváncsiságom a tetőfokán volt, mégis féltem megkérdezni...rettegtem a választól, amit nem akarok meghallani...

-Akiya, Shou... -kezdett bele Jun, mire a névre a szívem két ütemet is kihagyott. -nyeltem egy nagyot. -Éppen műtik még, nem tudunk róla semmit, sajnálom. -mondta el,amire megnyugodni nem tudtam, viszont pici örömmel töltött el, hogy semmi sincs veszve, viszont mi történhetett még míg ki voltam ütve...? Nem szabadna beszélnem...így ebbe a kérdezés is beletartozik sajnos... -csend telepedett a szobába, mindenki elmélyedt magában. Én óvatosan a kezemet a hasamra csúsztatva vártam a csodát...Vissza kellett fognom magam...nem tehetek most kárt magamban a meggondolatlan viselkedésemmel...mert azzal nem csak saját magamnak...hanem egy apró kis lénynek is ártanék, aki a szerelmünk gyümölcséből fakadt...'s most itt van velünk...remélem neked sem lett semmi bajod, bár ahogy érzem...sikerült megóvni téged, bárcsak apukádról is biztosan tudhatnám ezt.  

Remélem Ő hallotta...és kérlek tudja, hogy várjuk vissza...mi ketten már...nem nőhet fel nélküle...bele sem akarok gondolni ilyesmibe...Ryoto...ő az oka mindennek! Miért nem tudott minket békén hagyni? Miért kellett akkora idiótának lennem, hogy simán megbíztam benne?! Egyre rosszabb és rosszabb gondolatok jutottak el hozzám, amik mélyen mind azt sugallták én vagyok a bűnös...aki miatt ez az egész létrejött...Viszont mielőtt jobban belemerülhettem volna, egy orvos jött be az ajtón és felém nézett azonnal. Halvány mosoly tükröződött az arcán...úgy a harmincas éveiben járhatott. -rögtön mellém jött, papírokkal a kezében. -reményteli tekintettel ránéztem, bíztam benne, hogy biztosan Shouról is tud majd valamit mondani, legyen az jó vagy rossz...

-Hogy érzi magát? -tette fel egyszerűen a kérdést. 

-Egész jól. -válaszoltam egyhangúan és bólintottam egyet közben. Hogyan érezném magam....? Hát elég szarul...mondjuk....valószínűleg egy olyan kórházba vagyunk, ahol bárki ki be járhat, vagyis na értitek, ez nem egy magán kórház. Valszeg álnévvel lettünk bejelentve, viszont az orvos tudhatja kik vagyunk...vagy nem. 

-Fáj a mellkasa körül, esetleg a feje? Bármi? -nézett végig rajtam, mire csak egy fejrázás volt a válasz. 

-Rendben. -ült le mellém, a szemeiben nézett. -A másik barátjuknak még zajlik a műtétje, viszont a vége felé járnak és eddig pozitív dolgokat hallottam otthon. Nyugodjanak meg. -pislantott el Renék felé is, majd újra engem vett célpontul. 

Hátulról hallatszottak apró megnyugvásuk, a vöröske egy apró bólintással jelezte hamarosan nekem, hogy szabad a kérdés és a beszéd, mivel az orvos tudja kik és mik is vagyunk. Áh szóval az egyik orvosunk, akkor meg lehet nyugodni, ha a szerelmemmel is ők vannak bent, gond alig lehet. Ezek a gondolatok pillanatnyilag nyugalmat adtak a szívemnek. A doktor észrevette, hogy a kezemet a hasamon pihentetem, így felnézett rám komoly tekintettel, amitől még a vér is megfagyott bennem. 

-Ők tudnak róla? -kérdezte halkan, így a mögöttünk lévők nem is hallottak semmit a beszédből. -nemlegesen megráztam a fejemet. -Beszélhetek előttük erről? -tette fel az újabb kérdést teljesen diszkréten. Mondjuk az pozitív, hogy nem kezdett el azonnal fecsegni és, hogy tiszteletben tartja ki tud róla és ki nem, ez aranyos, vagy nem is tudom mit mondjak rá. Mondjuk lehet gondolta, egy férfiterhességet nem igen hangoztattunk senki előtt. 

-Csak nyugodt, előbb utóbb úgy is valahogy megtudták volna. -zavartalanul mondtam 's közben Junékra pillantottam. Ők nem igazán értették miről is van szó, viszont mikor nyitották volna a szájukat, már bele is kezdett a fehér köpenyes ember a dumába, közben felkelt az ülőhelyéről. 

-A sérülésed nem volt súlyos, kisebb mellkasi seb, a golyó éppen csak súrolta, így könnyen eltudtuk távolítani és mivel hamar behoztak, így az elvérzés gondja sem lépett fel. Míg aludtál csináltunk még egy-két röntgent, vizsgálatokat. A baba teljesen egészséges, nem érte gond vagy baj az eset miatt, viszont, hogy ez így is maradjon sok pihenésre van szüksége az elkövetkező napokban. Ne tegyen semmi meggondolatlant vagy hirtelen dolgot. -közölte velünk ezeket a dolgokat. A reakciók egészen különbözőek voltak. Én higgadt lettem a szavak után, viszont Jun és Ren, mint a két elmélkedő szobor csak néztek maguk elé. Nem értették éppen mi folyik itt...

-Milyen baba? Akiyára utal...vagy? -nézett körül a szobában Jun, teljesen megzavarodott a mellette lévővel együtt. 

-Nem Jun. -kezdtem én a dumát. -Nem én vagyok a baba és hiába nézel körül, mert még úgy sem láthatod, mivel itt van éppen. -ültem fel lassan 's a pocakomra mutattam. -ekkor mindkettő szeme tányér nagyságúra nyílt és odaszaladtak. -nem hittek a fülüknek.

-Akiya...Hogy hogyan? -ölelt meg azon nyomban Ren. 

-N-Nem tudom...-szólaltam meg halkan...én is csak nemrég tudtam ezt meg.... -böktem ki és ekkor Jun és csatlakozott hozzánk. -az orvos hagyott minket, így nem szólalt meg, viszont akkor is ezt az érzelmes pillanatot egy ajtó nyitódás szakította meg. 

-Beszéltem Shou orvosával. -szólalt meg egy fiatalos nő, közben pedig belépett az előbb kinyitott az ajtón. -nagy szemekkel odanéztem. Mikor rám vezette tekintetét, azonnal lefagyott cseppet...lassan könnyek kezdtek gyülekezni a szemében...

-Eriko-san! Felébredt! -mondta egy vigyor közepette Ren 's elengedtek engem mindketten. -a név hallatán és az ismerős arc láttán szívem húrjai meggyengültek és a szavak a torkomba akadtak...Ő...az....akire gondolok? T-Tényleg...? Nem...az nem lehet...vagy mégis...? Hogyan...? -kérdezgettem magamtól és nálam is kövér könnycseppek jelentek meg...Ő az...ugye?

Sziasztok Gyümiteák!

Remélem vártátok a következő részt, kicsit béna lett, de remélhetőleg elnyerte a tetszésetek! Köszönöm, hogy elolvastad! Az esetleges helyesírási hibákért bocsánat! Remélem a következőben is találkozunk! Addig is:

Sziasztok!<3<3<3