Érted mindent

28.

Akiya szemszöge:

Reggel kissé fáradtan keltem fel. Mikor magam mellé pillantottam, ijedve vettem észre, hogy teljesen egyedül vagyok az ágyban... -szomorúan pillantottam azért még körbe a szobába, hátha meglátom az arcát, viszont nem történt ilyen...

Akkor ennyi volt...? Megint megbíztam valakiben és el is ment...Nem, Őt nem ilyennek ismertem meg, bár ki tudja...milyen igazából...Sokszor van, hogy bízol benne mégis elárulnak...Hányszor éli ezt meg az ember élete során...? Változó...attól is függ mennyire vagy naiv...az, hogy mennyire nyitsz az emberek felé...

De vajon hova mehetett...? Gondolom nem messzire, hisz ez az Ő lakása...de na azért kicsit rosszul esett, hogy mikor keltem nem volt mellettem, pedig azt hittem, vagyis reménykedtem benne... -gondoltakat ezeket és felkeltem az ágyról, de azzal a lendülettel, mintha az egyensúlyom is elveszett volna. -egy kisebb fájdalmat éreztem meg a derekamba, majd előre csuklottam teljesen. Vártam a találkozást a padlóval, ámde az nem jött el mivel hamarosan egy keményebb dolgot éreztem meg, aminek nekidőltem...vagyis mondjuk úgy, hogy elkapott. 

-Akiya jól vagy? -kérdezte az a személy, akit akkor láttam, mikor végre felpillantottam. Shou volt...az ...ijedten nézett engem és azonnal szorosan a karjai közé vont, amit nagyon-nagy örömmel fogadtam. Mégis itt van... -gondoltam én miközben rájöttem, hogy az a kemény dolog a mellkasa volt...-felkuncogtam magamba és azonnal szorosan az ölelésében bújtam el a világ össze gondja elől. 

-Akiya...ugye minden oké? -kérdezte egy féloldalas mosollyal az arcán, közben még mindig aggódva lesett engem. 

-Persze, jobban érzem magam. Most, hogy már itt vagy, még jobban. -néztem rá, majd mikor jobban mosoly húzódott a szájára, akkor esett le, hogy ezt hangosan is kimondtam előtte. .fülig pirultam és az arcomat elrejtettem inkább előle. -egy kisebb kuncogás tört fel belőle. -felkapott óvatosan, majd az ágyhoz vitt és leültetett rá. Na azt szögezzük le szerintem itt, hogy rajta...csak egy melegítő alsó meg egy boxer...semmi más...szóval érthető, hogy a szemeim kicsit rátapadtak, de ahogy észrevettem Ő is nézett engem...

Mondjuk nem tudom mit kéne éreznem a tegnap után...hiszen Ő még be is vallott...nekem valamit...amit mindannyian tudunk szerintem....hát ez eddig szép és jó...de honnan győződjek meg róla...hogy én is így érzek? -miközben ezekre gondoltam Shou rám adott egy alsót és az egyik pulcsiját, amibe szó szerint eltűntem. -aranyosan vizslattam a szemeimmel. -odajött hozzám, majd megsimogatta a fejemet és újra felkapott. -hagytam neki. -egyikünk sem szólt egy szót sem, míg le nem értünk a konyhába. A tiszta harmonikus csend volt hallható köztünk...mintha mindketten a gondolatainkba temetkeztünk volna, erre a kis momentumra. 

Leérve, kihúzta az egyik széket és lerakott rá. -felnéztem, majd egy halom kajával találtam szembe magamat...és az illatok, amiket éreztem maga volt a gyönyör...Shou nem szebb sem, jobb, de na.,...na várj ilyenekre sem kéne gondolni! Mindegy...szóval gondolom, azért jött le, hogy reggelit csináljon...olyan aranyos...én meg teljesen kétségbe estem, hogy éppen mikor is hagyott el...teljesen hülye vagyok...-süllyedtem el a gondolataimba, de csak addig a pillanatig, míg egy falat kaját nem vettem észre a szám előtt. -pislogva néztem a villa gazdájához, aki csak egy boldog mosolyt küldött felém. -a kettő dolog között ingázott a szemem...Most komolyan...etetni akar...? Hány évesnek gondol...? -pirultam el, majd kicsit durcis pofival figyeltem tovább. 

-Na Akiya, ne legyél ennyire mogorva. Nézd itt repül a falat! Egyél szépen! -mosolyodott el és a villán lévővel kezdett el a szám körül körözni. -megadtam magamat egy pár másodperc után. -megettem végül azt, amit odanyújtott. 

-Nem tudom, hogy őszintén hány évesnek, de már tizenhét vagyo-...Vagyis inkább már tizennyolc. -mondtam ki miután, lenyeltem mindent. 

-Hmmm? Tényleg...? -nézett oda nagy szemekkel. -Mikor töltötted be a tizennyolcat? -vakarta meg a tarkóját, mint aki szégyenli, hogy ezt nem tudta...