Kagome esete az Ezüst Hanyou nevű kalózkapitánnyal

6. fejezet - A kincsestérkép

Kapitány! Ezt meg kéne nézned! - kiáltott az egyik kalóz.
A kapitány még szorosabban tartotta Kagomét és a kapitányi részleghez sietett. Dühödten rontott be a kabinjába.
- Egyrészt, tudni szeretném, miért van mindenki az én... - kezdte mérgesen, de ahogy pillantása az asztalra esett belé fagyott a szó. Az asztalon egy állatbőrnek látszó tárgy látszott kiterítve. De ez nem közönséges bőr volt, felszínén különböző jelek és vonalak látszottak.
- Egy kincsestérkép?
- Igen, de csak keveset tudtam kivenni a tartalmából, mivel eléggé elmosódott és koszos - válaszolt Miroku.
A kapitány közelebb hajolt a térképhez és megpróbált elolvasni egy feliratot. Meglepetésére a szöveg japánul volt.
- "A kincs, amit keresel akár megtisztított, akár bemocskolt, nem lehet sem megtisztítani, sem bemocskolni." Ez az ékkő négy lélek ékköve. Ez a... - összeráncolta a szemöldökét - ... a Shikon no Tama - mondta ki végül Kagome-vel egyszerre.
A kapitány a lányra bámult, amint az folytatta a felolvasást.
- "...ezt az ékkövet démonok és emberek óhajtják magukénak. Képes a démonok erejét 1000-szeresére növelni, vagy teljesíteni egy ember kívánságát. A gyűlölet erejével még szebbnek tűnhet fel, de óvakodj az ékkőben dúló örökös harctól...mert könnyen... a sajátoddá válhat"
Mindenki Kagomét nézte.
- Mégis honnan... honnan tudsz erről? - kérdezte döbbenten Miroku.
- A családom birtokában van az a szent hely, ahol a Szent Ékkövet őrizték - válaszolt idegesen a lány. - Sango ősei készítették az Ékkövet, a rokonaim pedig megóvták minden ártó démontól és embertől. Vajon hogy juthatott el ilyen messzire?
- Mit jelentsen az, hogy egy démon erejét 1000-szeresére növeli vagy teljesíti egy ember kívánságát? - kérdezte a kapitány. - Mi van akkor, ha az illető... hanyou?
A férfi szemében feltűnt az izgalom szikrája, ami még idegesebbé tette Kagomét.
- Gondolom... az illető ilyen helyzetben választhat. Vagy a kívánságot választod, vagy az erőt... De ez csak találgatás.
A kapitány kézbe vette a térképet és vizsgálgatni kezdte.
- Samuel, határozd meg ezt az irányt. Bár először bölcsebb lenne hazamennünk egy kis ellátásért meg efféléért.
- Értettem, uram - mondta Samuel. Majd krétát és iránytűt ragadva nekiállt, hogy feltérképezze a kincshez vezető utat az "otthonuktól" kiindulva.
- Milyen messze van az otthonotok? - kérdezte Sango.
- Körülbelül 3 napnyira.
Kagome még mindig a térképet figyelte. Azután, amit nemrég látott, és amin keresztülment még kincsvadászatra is kell mennie. Sango és Kagome rémülten egymásra néztek.
"Mi lesz, ha az Ezüst Hanyou megszerzi? Mit tenne? Milyen felfordulás lehetne belőle?" - Kagome beleremegett a gondolatba. Hirtelen karján érezte a kapitány szorítását.
- Gyerünk, szolga! Még vacsorát kell főznöd!
Kagome vakon követte a kalózt, még mindig sokkolva a fosztogatás véres eseményeitől. A kapitány a Shikon no Tamát akarja. Haragudott magára, amiért felfedte a felirat többi részét. A kalóz a hajókonyhába vezette őt. Ez a hajó sokkal nagyobb és kellemesebb volt, mint a kalózok előző bárkája.
- Egy órád van, szolga! Olyan jól főzz, mint...
Kagome közömbösen a férfira tekintett, aki csak morgott és kicsörtetett a konyhából. A lány nekiállt, hogy valamit összeüssön vacsorára. Mindezt csak Sangoért, Shippouért, és talán egy kicsit Mirokuért tette. De semmiképpen sem érte. Semmit sem tenne annak az elvetemült gyilkosnak a kedvéért. Végül rászánta magát, és főzni kezdett.

~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~**~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~

A kapitány idegesen fel alá járkált a folyosókon. Teljesen össze volt zavarodva.
"Ki ő, hogy ezt teszi velem? - gondolta. - Miért teszi ezt velem? Nem bírom! Nem tudom kiverni a szemeit a fejemből! - kezeit fejére szorította. - Azok a szomorú, haragos, sokkoló szemek. Grrrrrrrrr. Győztesnek kéne magam éreznem! Boldognak kellene lennem, amiért megtörtem egy ilyen erős személyiséget! Az az ostoba kis nőszemély olyan...- felmordult - engedetlen, makacs, faragatlan... - lenyugodott - vibráló, teli élettel. De most mégis mit tettem?"
A fejében dúló háború elcsendesedett, mikor ahhoz a szobához ért, ahol Kagome sírt. Érzékeny orrát csípte a könnyek sós szaga, de nem csak ez az illat terjengett a helyiségben. Némán besétált a kabinba, a vonzó illatot követve. Az ágyon ülve megpróbált küzdeni késztetésével, ám az mégis felülkerekedett rajta. Orrát a takaróba fúrva élvezte az édes illat csiklandozását. Ez volt a legjobb illat, amit valaha is szimatolt. Kagome. Engedte, hogy Kagome illata átvegye a hatalmat érzékszervei fölött. Akár örökké itt ült volna, de ekkor egy új érzés lett úrrá rajta - a vágyakozásé. Felállt és kiegyenesedett. Szégyellte, amiért így elgyengült. Megpróbált dühöt erőltetni magára. Ő volt a legerősebb, legrettegettebb kalóz. Hogy lehetnének ilyen "tiszta" gondolatai egy nő miatt? Megpróbált Kagome azon tetteire gondolni, amikkel felmérgesítette őt, de egy sem jutott eszébe. Kivéve azt az alkalmat, amikor cukinak nevezte a füleit, ám ez nem volt elég ahhoz, hogy utálja őt. Valójában, így visszaemlékezve mosolyt csalt az arcára az az arckifejezés, ami a lány arcán terült el akkor, amikor levette fejéről a kalapot. Alig bírta elviselni, a feje majd' szétrobbant. Felment a fedélzetre és az egyik vitorlarúdra ugrott. Azt remélte, hogy a tenger szaga ismét fellobbantja a benne égő tűz lángjait, és újra könyörtelen kalózzá válhat. Fél órával később meghallotta a lány kiáltását.
- Kész a vacsora!