Kagome esete az Ezüst Hanyou nevű kalózkapitánnyal

18. fejezet - A szerelem ereje

Sango karba tett kézzel lépkedett a fedélzeten.
- Miroku, ez már túl sokáig tart, menjünk értük! Segítségre van szükségük. Kérlek, menjünk! – kérlelte közel századszorra Mirokut, aki végül beadta a derekát.
- Rendben, szerelmem. Csak velük együtt jövök majd vissza.
Sango mosolyogva megölelte vőlegényét, és megcsókolta.
- Vigyázz magadra! – súgta a férfi fülébe.
- Ne aggódj, minden rendben lesz! – vetette bele magát magabiztosan a kis csónakba a kalóz.
Sango aggódva figyelte, amint Miroku és a csónak egyre lejjebb ereszkedik a vízre. Azután a férfi evezőt ragadott és a sziget felé vette útját. Megérkezése után Miroku besettenkedett a városba, hogy rátaláljon a börtönre. Ekkor beszélgetés szavai ütötték meg a fülét.
- Hallottad, hogy kivégezték az Ezüst Hanyou-t?
- Ne lódíts! Hogy a csudába tudták volna elkapni?
- Azt sajnos nem tudom, de így már legalább nem kell tőle rettegnünk. Visszament a pokolba, ahová tartozik.
- Fenébe! Ha csak sejtenék! – rémült meg Miroku. – Doshiou (mit tegyek)?
Támadt egy ötlete. A lába előtt egy üres üveg hevert. Ez az, amire most szüksége volt! Az egyik katona mögé settenkedett. Megbizonyosodott róla, hogy senki nincs a közelben, magasra emelte az üveget, majd nagyot sújtott a rend őrének fejére, aki eszméletlenül terült el a földön. Miroku elrejtette a férfit és magára öltötte annak ruháit. Immár kissé nagyobb biztonságérzettel sétált az utcákon. Egy kicsit arrébb egy másik katona is unottan őrködött.
- Elnézést, uram, de merre találhatom a börtönt? Sajnos eltévedtem ebben a nagy sötétben.
- Azelőtt még nem láttalak errefelé – meredt rá a férfi. Miroku érezte a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppek hűvösségét, de a katona hirtelen elmosolyodott. – Én is ugyanilyen voltam, mikor idekerültem. Én is fiatal voltam, korodbeli... de lássuk csak... menj egyenesen abba az irányba, és az út bal oldalán találod majd.
- Köszönöm, uram!
- Semmi baj, kölyök. Ne aggódj, hamarosan hozzászoksz.
Miroku az idős katonára mosolygott, majd elindult arra, amerre küldték.
- Ó, Kami-sama, add, hogy még időben érkezhessek! – mormogta magában.
Végül megérkezett a keresett épülethez és belépett. A két őr, akikkel Kagome is beszélt korábban még mindig éberen vigyázott. Mikor meglátták a közeledő kalózt, mindketten haptákba vágták magukat és szalutáltak.
- Üdvözöljük, kapitány!
„Kapitány?!" – Miroku értetlenül nézett végig a ruháját díszítő jelvényeken. Épp a helyi erők kapitányát sikerült leütnie!
- Pihenj, fiúk! – köszörülte meg a torkát. – Hová viszik a már kivégzett elítélteket és merre vannak a fegyvereik?
- Uram, az erődben tartják őket. A testeket elégetik, a fegyvereket pedig eladják.
- Köszönöm, katonák, csak így tovább! – Miroku próbálta palástolni aggodalmát. Biccentett egyet az őröknek, majd ismét kilépett az utcára. A két bennmaradt katona egymásra nézett.
- Nem is tudtam, hogy keletről is vannak itt katonák.
- Biztos Lord Higurashival érkezett.
Eközben odakint Miroku felszállt az első ló hátára, amit csak meglátott és az erőd felé vágtatott. Múltkor InuYasha hátáról jól láthatta mostani úti célját.
- Kérlek, meg ne halj nekem!

*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*~*

Kagome újdonsült férje mellett ült az esküvőt követő fogadáson. Nem hallott semmit. Nem mondott semmit. Alig élt. Naraku közelebb vonta magához. Arrébb akart húzódni, de a teste egyszerűen nem engedelmeskedett neki. Tudatalattija is telve volt keserűséggel. Naraku egész végig elégedetten mosolygott. Kagome nem törődött vele, mint ahogy semmi mással sem. Gondolatai máshol jártak.
Nem láthatja többé azt a szép arcot...
Nem veszhet el a borostyánszín szemek tekintetében...
Nem simíthat végig a hosszú, ezüstös hajon...
Nem érintheti meg az imádni való füleket...
Nem érezheti, ahogy karjaiban tartja...
Nem érezheti, ahogy megérinti...
Nem érezheti lélegzetét nyakán és ajkain...
Nem hallhatja azt a nyers, mégis lágy hangot...
Nem érezheti a puha ajkakat a sajátjain...
Nem hallhatja, ahogy mondja... „Szeretlek"...
Lelki szemei előtt ő ott állt a hold sápadt fényében, és lassan felé fordult...
- Kagome... Kagome?
Mintha villámcsapás érte volna, kilépett emlékei közül és ismét a szomorú valóságban találta magát. Édesanyja térdelt előtte.
- Ma...ma?
Naraku dühösnek tűnt. Egész este megpróbálta magára vonni Kagome figyelmét, de a lány végig csak a semmibe meredt. Mrs. Higurashi megsimogatta lánya arcát, majd japánul szólt hozzá.
- Gyönyörű vagy, akár egy angyal.
Kagome kissé megkönnyebbült. Szeretett volna anyja nyakába borulva zokogni, de akkor nem tudná már elhitetni Narakuval, hogy mennyire erős jelleme is van.
„Hát így fogok élni. Nem fogom engedni Narakunak, hogy azt higgye, könnyen megtörhet engem! De... de..."
Mintha egy nehéz követ kötöttek volna a bokájára és a mély vízbe dobták volna – tudva, hogy ha abbahagyja az úszást, megfullad. Ki kellett tartania, de úgy érezte, InuYasha halálának súlya úgy húzza lefelé, mint a szikla a lábán, és ha nem lesz erős, Naraku fogja megfojtani. Kimerült volt. Mrs. Higurashi pillantásával próbálta megnyugtatni lányát. Naraku szikrázó szemekkel meredt a lányával elfoglalt nőre, aki ezt nem vette észre, Mr. Higurashi viszont igen. Gyorsan felesége mellett termett, majd kezét a nő vállára tette.
- Hagyjuk őket, Aino-chan, szerintem már menni szeretnének.
Kagomét heves émelygés fogta el. Tudta, hogy a mai éjjel mivel járna, és cseppet sem vágyott rá! Legszívesebben anyjába kapaszkodva kiabálta volna világgá vágyait: „Kérlek, vigyetek vissza! Vigyetek haza! Vigyetek InuYashához!" Mégis szótlanul nézte, ahogy szülei lassan eltűnnek a szeme elől.
- Mama...? Papa...? - nyöszörgött, de Naraku megragadta a kezét és felhúzta a székről.
- Gyerünk, drága feleségem, menjünk haza.
„Ezt InuYashától akartam hallani..." – remegett meg rémülten a lány.