Two Faced [JAVÍTÁS ALATT]

15. rész | Utazás és egy új barát

- Aztán élve gyere vissza! - kiabált utánam Merina.
- Úgy lesz! - kiáltottam vissza nevetve, majd elindultam az erdő felé.
Hát igen, Miiko úgy ítélte meg, hogy nem fogok meghalni az első faágtól amit meglátok. Engedélyt kaptam, hogy három hónapra elhagyjam a főhadiszállást és az "erdei boszorkányhoz" menjek. Kero elmondta, hogy Aishának hívják, és már régóta segít a gárdának. Valamint hogy ő a legjártasabb a fajok ismeretében és meghatározásában. Ezen kívül ért még a jósláshoz, gondolatolvasáshoz, gyógyításhoz, különböző rituálékhoz, egyszóval mindenhez, ami egy boszorkánynak kell. Sokat gondolkodtam, vajon milyen helyen lakhat, és többféle kis erdei házikót is elképzeltem. Azt is számtalanszor elismételtem magamban mit fogok mondani. A tündérnyelv, hiába tanultam gyorsan, nem volt még az erősségem. Ezért reméltem, hogy nem sokat kell majd beszélgetnünk. Bár ezen ráértem még agyalni. Szinte gyermeki csodálkozással nézelődtem, miközben a fák között ballagtam. Hiába voltam már egy párszor itt, mindig elbűvölt az eldaryai erdők élettel teli világa. Egy keskeny ösvényt követtem, ami egyenesen az úticélomhoz vezetett. Nem volt éppen rövid az út. Már sötétedett, de még mindig semmi nyoma nem volt annak, hogy közelednék a házhoz. Végül a letáborozás mellett döntöttem. Kora tavasz lévén elég hűvös volt, így a magammal hozott kabátomat is felvettem. Az apró lánggal égő tábortüzemnél próbáltam melegedni, amikor furcsa hangokat hallottam az egyik bokor mögül. Azonnal a tőrömért nyúltam, és felállva néztem farkasszemet az akkor még láthatatlan ellenségemmel. A cserje mögül hirtelen egy gallytrot ugrott ki. Egy pillanatra a vér is megfagyott bennem. Még egy tapasztalt harcosnak is kihívást jelent egy ilyen hatalmas állat leterítése, nem hogy nekem... Hátraléptem egyet, és már felkészültem a legrosszabbra, amikor megláttam, hogy a lény jobb szeme teljesen fekete volt, és több helyen is megsebesült. Valamint elég fiatalnak látszott, sokkal kisebbre nőtt mint Shaitan. Fenyegetően morgott rám, azonban ahelyett hogy felkészültem volna az esetleges összecsapásra, megpróbáltam beszélni hozzá. Nem volt jó ötlet. A gallytrot a következő pillanatban már támadott is, alig volt időm elugrani előle. Hiába igyekeztem hatni rá, mintha meg sem hallott volna. Szerencsére az állapota miatt nem volt olyan veszélyes. Nem akartam újabb sérülést okozni neki, de a védekezés egyre fárasztóbb volt, és pár sebet én is szereztem. Muszáj voltam valahogy lenyugtatni, különben a végén megevett volna. Na meg aztán meg akartam tudni hogyan került ide. Ekkor eszembe jutott az altató főzet, amit Ezareltől szereztem néhàny napja. Gyorsan cselekedtem, a bájitalos üvegcse pont a lény előtt ért földet, és a furcsa szagú gáz sisteregve szállt fel belőle. Hátrébb ugrottam, majd megvártam míg az ellenfelem kellően elkábul. Ezután óvatosan közelebb mentem hozzá, és miután megbizonyosodtam róla, hogy nem fog felkelni, jobban szemügyre vettem a sebeket az oldalán. Mintha a saját társai támadtak volna rá, harapás- és karmolásnyomokat fedeztem fel rajta. Megsajnáltam. Akármennyire állították be gonosz teremtménynek, abban a pillanatban elképzelhetetlennek tartottam, hogy az előttem fekvő lény bárkinek is "gyilkos szándékkal" ártana. Legfeljebb ha megijesztik. Nem gondolkodtam tovább, hanem Ewelintől szerzett csekély tudásommal elláttam a sebeit, és a kis tábortűz mellé fektettem. Csak később jöttem rá, hogy nem tudom meddig tart az altató hatása, és ha a lény fölébred, megtámadhat. Megkötözni nem tudtam, így hát igyekeztem ébren maradni. Őriztem a tüzet, bekötöztem a saját sebeim és próbáltam kitalálni, hogyan értethetném meg újdonsült "társammal", hogy nem akarom bántani. Persze nem bírtam sokáig, és szinte észre sem vettem de már elaludtam.
Reggel a nap első sugaraira ébredtem. Egy pillanatra megijedtem, de amikor jobban körülnézni, észrevettem a tegnap esti ellenfelemet amint.... nyugodtan figyel. Egyáltalán nem tűnt ijedtnek, vagy mérgesnek. Mintha tudta volna, hogy nem áll szándékomban ártani neki. A lénytől kissé tartva óvatosan felültem és végigmértem. Ezután összeszedtem minden bátorságom, és újra megpróbáltam beszélni vele. Legnagyobb meglepetésemre ezúttal sikerrel jártam.
- Szia... - köszöntem félénken. A gallytrot bólintott, mintha viszonozta volna a gesztust. Ezen felbátorodva néhány kérdést is feltettem neki. A lény a saját nyelvén kezdett "beszélni" én pedig meghallottam a hangját a fejemben.
"Yukon vagyok. A falkám kitagadott, amiért fél szememre vakon születtem. Tegnap a falkavezér végleg elüldözött, ezért menekültem. Már többször megfenyegetett, hogy végez velem, de ezúttal meg is akarta tenni."
Furcsa érzés fogott el. Teljesen olyan volt, mintha egy emberrel beszéltem volna. Amin azonban leginkább meglepődtem, hogy tényleg nem félt tőlem, nem is próbált megtámadni. Teljesen megbízott bennem, és őszinte volt.
- Miért nem támadtál meg? Aludtam, könnyen megölhettél volna.
"Láttam, hogy nem akarsz bántani, és ellátad a sebeim. Ez nekem elég ok."
Még legalább egy fél órán keresztül beszélgettünk, én is megtudtam róla sok mindent, és magamról is meséltem egy kicsit.
"Bocsáss meg amiért megtámadtalak... Először azt hittem te is bántani akarsz."
- Semmi baj, én sem bántam veled túl finoman. De mostmár indulnom kell. - álltam fel, majd elkezdtem összecsomagolni a dolgaim - Ha szeretnéd, velem tarthatsz.
Yukon boldogan beleegyezett, sőt azt kérte, hadd jöjjön velem akár a főhadiszállásra is. Nem volt jobb ötletem nekem sem, így végül ketten folytattuk utunkat. Közben folyamatosan beszélgettünk, és nagyon jól szórakoztunk. Nevra mennyit szenvedett hogy egy ilyen lény a familiárisa legyen, én meg csak összefutok vele, és máris társak leszünk. Erre a gondolatra akaratlanul is nevetni kezdtem. Elképzeltem a vámpír fejét, amikor hazaállítok "egy új baráttal"  az oldalamon. Reméltem, hogy Dolly nem lesz túl féltékeny. Gyorsan telt az idő, szinte észre se vettük, de máris megérkeztünk az úticélunkhoz.
"Miért is jöttünk ide?"
- Itt lakik az a személy, akitől talán megtudhatom mi vagyok, és mit keresek ebben a világban.
"Nem tudod milyen fajba tartozol?"
- Nem, de az biztos, hogy keverék vagyok. - mondtam, majd nagy levegőt vettem, és kopogtam az ajtón.
Egy örökkévalóságnak tűnt az idő, amíg meghallottam a közeledő lépteket, majd nemsokára egy mosolygós sötétlila szempárral találtam szembe magam.
- Szia! Te vagy Laila, igaz?
Annyira meglepett ez az energikus, vidám megjelenése, hogy egy pillanatig beszélni is elfelejtettem.
- I-igen - böktem ki.
- Látom elhoztad a barátod is. Gyertek csak beljebb! - invitált. Yukon eleinte bizalmatlanul hátrébb lépett, de miután látta, hogy semmi oka félelemre utánam jött. Kíváncsian szagolgatta körbe a szebbnél szebb, ám furcsábbnál furcsább bútorokat és tárgyakat. Az egész ház megnyugtató levendula- és tölgyfaillatot árasztott magából. Miközben Aisha körbevezetett minket, volt időm jobban szemügyre venni őt is. Nagyjából tíz centivel lehetett magasabb nálam, sötétvörös, göndör haja kiengedve omlott a vállára. Öltözéke a szokásosan fura eldaryai stílusú volt. Piros, térdig érő szoknyát és egy sárga színű felsőt viselt, hozzá elég érdekes cipővel. Az összhatást egy az enyémhez hasonló nyaklánc, és néhány karjára tekeredett inda tette teljessé. Miután körbejártuk a házat, megmutatta a helyet ahol aludni fogunk amíg nála vagyunk. Aranyos kis szoba volt, leginkább egy manólakra hasonlított. Mindenhol növények voltak, és a pici ablak ellenére fényárban úszott az egész helyiség.
- Akkor én most azt hiszem magatokra hagylak egy kicsit, biztos fárasztó utatok volt. - mosolygott a boszorkány, majd kiment.
Szinte azonnal lehuppantam az ágyra, és végignyújtóztam a puha paplanon. Hihetetlen, hogy néhány hónapja még a matekházi volt a legnagyobb gondom. Most meg itt vagyok, egy erdő közepén, az obszidián gárda tagjaként, az egyik legveszélyesebb lénnyel az oldalamon, egy olyan világban, ahol az ember ritkaságnak számít. Vajon a szüleim tudnak bármit is erről?