Kanjō no henka

5.

A másnap reggel senkinek nem indult valami rózsásan. Minkenki kimerült a keresésünkben, Mizuno pedig nem jelent meg az iskolában. Valóban lázas volt tegnap, és Kiyoshi, Mizuno unokatestvére szerint rosszabbodott is az állapota tegnap este óta. Magam sem értettem miért, de mintha aggódtam volna érte. Persze örültem, hogy a mai napom Mizuno mentes, hisz ilyen csak nagyon ritkán fordult elő az iskolában.

- Ohm, elnézést! Ku... Kumoide-kun? - szólított meg valaki az iskola tetőterén, ahova mostanában gyakran járok az ebédidőmben.

- Én vagyok. Kumoide Toshiro. Állok szolgálatodra kishölgy. - mondtam, majd rájöttem, hogy ez a lány az, aki a minap Mizunoval volt. - Ohh, te vagy az? Mit szeretnél?

- Én csak... Szóval szeretnélek megkérni, hogy... Megadod Kazuya-kun címét? - kérlelt aranyosan, mire elmondtam neki. Kiderült, hogy nagyon aggódik Mizuno állapotáért, még akkor is, ha jól tudta, hogy Mizuno visszautasította.

- Nem rá vall, hogy vissza utasítson egy bájos lányt. - emeltem tekintetem az égre, melynek kékségét a szépen fénylő felhők szinte elborították.

- Elmondta, hogy már szeret valakit. Nem volt mit tenni, viszont még mindig úgy gondolom, hogy mellette akarok lenni, mikor szüksége van társaságra.

- Te tényleg túl jó lettél volna hozzá. - magyaráztam, majd leírtam a címét egy kis fecnire.

- Neked is meg kellene látogatnod. - javasolta, mire elnevettem magam. Eszembe se jutott önszántamból a közelébe menni. - Történt valami köztetek, amiért ennyire ki nem állhatjátok egymást? -tette fel a kérdését, melyre hirtelen nem tudtam válaszolni. Olyan régóta folyik ez már köztünk, hogy az okát pontosan nem tudtam volna meghatározni.

-Talán minden akkor kezdődött, amikor... - kezdtem bele a régre vissza nyúló történetembe.

Mindössze hat évesek lehettünk, mikor szüleim a Mizuno udvarnál dolgoztak, így akkoriban sok időt töltöttem én is ott. Apukám volt a Mizuno ház fejének jobb keze, mindenben támogatták egymást, számíthattak egymásra. Ez akkoriban ránk is igaz volt. Sülve-főve együtt voltunk, játszottunk naphosszat. Akkoriban még nem voltak gondjaink. Bele sem gondoltunk, hogy azok a békés napok idáig fajulhatnak a jövőben.

Egy nap sötétedésig játszottunk, mivel apuék pénzügyi tárgyaláson vettek részt, ez pedig sokáig elhúzódott. Este volt már, mikor kint a hátsó kertben játszottunk kettesben. Játékból verekedtünk, mert előtte éppen sunyiban akció filmet néztünk a szobájában.

- Add meg magad Lohrd Toszhiroh - nyújtotta felém botból készült kardját.

Sok sérülést szereztünk mind ketten a játék miatt, mégis élveztük minden percét, míg egy nap kiabálásra lettünk figyelmesek. A szüleink összekaptak valamin, végül apukámat Mizuno apja kirúgta. Mizunoval féltünk, hogy emiatt megszakadhat a barátságunk, ezért megbeszéltük, hogy minden nap titokban összejárunk játszani. De ez nem sokáig mehetett így.

- Kazuuuuya~ Fáj a jábaaam! - sírtam, mivel éppen leestem a fáról. Az ő ötlete volt, hogy versenyezzünk ki jut magasabbra, én pedig elfogadtam a kihívását. Sajnos én lettem az egyetlen is, aki megsérült.

Akkoriban Mizuno sokkal figyelmesebben volt velem, minden sérülésem halálos sérülésnek vélt, és mintha valami kishúga lennék úgy védelmezett. Akkoriban is, bár tudta, hogy kockázatos, hogy engem és őt együtt lássanak, mégis elvitt az udvarhoz, hogy ellássa a sérülésem.

- Ne aggódj! Mindig melletted leszek és megvédelek! Hisz téged szeretlek a legjobban! - mondta kisfiús hangjával, majd bele túrt a hajamba és végül befejezte sebem ellátását.

Következő alkalommal már nem jelent meg titkos játszó helyünkön. Legközelebbi találkozásunkkor pedig mintha nem önmaga lett volna sértegetni kezdett és engem vádolt minden sérelméért. Elmondta, hogy mikor aznap elvitt engem az udvarhoz, meglátott minket egy cseléd és ezután Mizunot nagyon megbüntették. Rajtam töltött ki mindent és ettől a pillanattól kezdve akárhányszor találkoztunk a barátságos Kazuya fokozatosan tűnt el emlékezetemből és felváltotta helyét a ma is jól ismert egocentrikus Mizuno. Nem kerestem tovább a társaságát és kapcsolatunk fokozatosan romlott míg végül idáig nem jutottunk. Annyira természetessé vált egymás iránti utálatunk, hogy már indok sem kellett hozzá, egyszerűen csak utáltuk egymást.

- Ez olyan hihetetlen. Sajnálom, hogy rá kérdeztem. Biztosan rossz emlék lehet. - mondta megbánó tekintettel a lány, majd megköszönte a bizalmam.

- Nem érzek már különösebben semmit ez iránt. Nem aggódj. Ez már vagy tíz éves történet. Azóta mind ketten változtunk. - magyaráztam, majd útjára engedtem a lányt és én is vissza indultam a terembe, hisz volt még két tanórám.

A nap ezután gyorsan és békésen telt el.  Pont ahogyan a következő és az azt követő is, egészen a hét végéig. Ezidő alatt egyszer sem láttam Mizunot az iskolában. Talán ez volt az oka annak, hogy ilyen gyorsan telt az idő. Nem keserítette meg senki a napjaim.