Kanjō no henka

12.

Két hét telt el azóta, hogy vissza tértem az iskolába. Bár még mindig nyomasztott, végül sikerült magamon kívül másra is gondolnom.

Kaiya végül elmondta az időközben szinglivé vált Sugawarának, hogy mit is érez iránta, és Kaiya elmondása szerint nem kapott konkrét elutasítást, így úgy döntött tovább fog próbálkozni. Bár én magam rossz ötletnek tartottam, nem volt jogom bele szólni. Mindenki hozhat rossz döntéseket.

Subaru becsatlakozott az informatika szakkörhöz, aminek én magam is ismét tagja vagyok, így több időt tudtunk együtt tölteni.

Mana-chan pedig alelnök lett az iskolája diáktanácsában, ami neki nagy lépést jelentett és én magam is büszke voltam rá.

Az egyetlen akiről nem tudtam meg semmit az Mizuno volt, aki nyári szünet óta mintha felszívódott volna. Vajon történt vele valami?

- Nem hallottunk róla semmit. Reika néha elment hozzá, de nem engedték őt be. Valamint az unoka testvére, az a Kiyosi is eltűnt az utóbbi időben.

Bármennyire is utálatos volt velem a múlt évben, már nem tudtam rá olyan szemmel tekinteni mint régen. Már nem tudtam utálni. Éppen ez az érzés miatt aggódtam érte ennyire, és úgy éreztem el kellene mennem hozzá, mégha nem is engednek be. Egy próbát megért.

- Az osztályképviselők fogják megszervezni a Sport nap menetét. Természetesen fogadunk önként jelentkezőket, de akik nem jelentkeznek, azoknak kötelező lesz részt venni az eseményen. Ennyit szerettem volna mondani. - fejezte be mondandóját az osztályfőnök, majd magunkra hagyott minket.

A nap a szokásos lassúságában telt el. Senki nem vett tudomást rólam, mivel nem volt itt Mizuno, így én magam sem voltam számukra érdekes. Ennek a részének mondjuk örültem, így tudtam magamra koncentrálni és a barátaimra.

- Figyelj Kumoide-kun! Azon gondolkodtam, a hétvégén elmehetnénk valahova. - szólított meg Subaru a szokásos zavarában.

- Miért ne? Jó móka lenne. - válaszoltam, majd a kinti cipőmet gyorsan felhúzva indultam útnak. - De hé, te vagy az egyetlen barátom, aki még mindig Kumoidének hív. Szólíts Toshironak kérlek. - fordultam vissza és elköszöntem.

Már csak egy dolgom volt a mai napon. Az is bőven kielégítő volt számomra, ha csak a hangját hallom, bár ha senkit nem engedtek be az udvarba, akkor én sem reménykedhettem túl sokban.

A kapu mint azt sejtettem is, zárva volt, így a kaputelefont használtam, hogy kapcsolatot létesíthessek valakivel. Bárkivel, aki bent tartózkodik.

- J...Jó napot! Kumoide Toshiro vagyok. Beszélhetnék egy percre Mizuno Kazuyával?

- A fiatal Úr nem fogad látogatókat. - szólalt meg egy idős, rekedt hang.

- Csak egy perc lenne az egész. - kérleltem tovább, már nem válaszolt. - Hékás! Hiába vagytok nagy udvar, az illem azért az alsóbb rendűeknek is kijár. - duzzogtam magamban. Nem akartam feladni.

- Te mit csinálsz itt? Idióta! - nézett rám üveges tekintettel. Persze nem hittem, hogy kitárt karokkal fog fogadni. Legalább tudom, hogy nincs baja.

- Jöttem megnézni a sötét fejed. - válaszoltam - Mi az, hogy elzárkózol a külvilágtól? .

- Sok dolgom van, de ezt nem egy senkivel fogom megbeszélni. Vagy tán aggódsz értem? - kérdezte a szokásos, idegesítő, de valahogy vonzó hangjával.

- Egyáltalán nem. Csak erre jártam és gondoltam megnézem hogy van minden bajom forrása. - mondtam ezt, de igazából tényleg aggódtam. Ezt viszont nem mondhattam azok után amiket a fejemhez vágott röpke egy perc alatt.