Kanjō no henka

14.

Még mindig Kazuya szemszöge:

Minden az első találkozásunkra volt visszavezethető. Akkoriban még csak három évesek voltunk. Természetesen abban a korban nem beszélhettem szerelemről. Mit beszélni, hisz alig tudtam.

Toshiro apja aznap magával hozta őt az udvarba, mivel úgy gondolta, hogy ő majd segít nekem túllépnem anyukám halálán. Kicsi voltam, nem fogtam fel mi is történt, csak annyit, hogy már nem fog vissza térni, és ez épp elég volt, hogy egész nap magányosan szomorkodjak.

Akkoriban még csak nem is barátkoztam, a gyerekek mindig elkerültek, mivel folyton lehangoló voltam. Egyedül az egy évvel idősebb unoka testvérem, Kiyoshi volt mellettem. És nem sokkal később Toshiro is.

Ő is tudta, hogy a lehangoló viselkedésemmel eltaszítom a körülöttem lévőket, ő mégis velem maradt és próbált felvidítani. Ahogy gyakrabban jött én is egyre boldogabb voltam, végül azt vettem észre, hogy a napjaim minden percét vele töltöm. Rá támaszkodtam. Akkoriban én voltam az esetlen, és ezáltal felnéztem rá.

Két évvel később is ez volt a helyzet. Akkor a mackómat sodorta el a víz, amit anyutól kaptam. Toshiro akkor is mellettem állt, hogy megvédje az érzéseim, és engem is, aki utána akartam menni, hogy vissza szereztem, és ha nem lett volna ő is mellettem, hogy kihúzzon a vízből már rég megfulladtam volna.

Ezután Toshiro valami példaképpé vált szemeimben. Csodáltam őt, és az első szerelemi vallomásom is ide volt vissza vezethető. Talán a hatéves kicsi tudatlan Kazuya akkoriban még nem tudta megkülönböztetni az érzelmeket. Nem tudta mi a csodálat és a szeretet, de miután szét válltunk én még figyeltem őt, mindig is.

A mindig vidám és kedves kissrác egyre csak felnőtt, míg én a háttérből figyeltem, és időközben a csodálat átváltozott valódi szerelemmé. Egy olyan érzéssé, amit mélyen magba kellett temetnem.

- Szóval még szinte pelenkás voltál, de már a szerelem szóval dobálóztál? Nem vagy semmi Casanova. - nevetett ki. Nem is vártam rá más reakciót, fordított esetben én magam is így reagáltam volna egy ilyen sztori hallatán.

- Oh, jut eszembe! Holnap korán reggel el kell utaznod az Egyesült Államokba, hogy a külföldi vállalatunk ügyeit is átnézd. Valószínűleg ott több lesz a teendő, hisz Mizuno-sama, nyugodjék békében, nem gyakran látogatott el oda.

- Rendben, köszönöm, hogy szóltál. Akkor vissza is engedlek a dolgodra, én pedig lassan indulok.

- Sok szerencsét! Ha vissza jöttél, majd nézz be!

A vállalattal tényleg rengeteg munka volt. Elvette az egész napom, és olykor az éjszakáim is. Nem tudtam, de már megértettem, apámnak milyen nehéz dolga lehetett. Mégis ha bele gondolok, hogy rám is ez a sors fog várni miután befejeztem a tanulmányaim valahogy az élettől is elment a kedvem.

A három hét alatt míg próbáltam belejönni, végig az vezérelt, hogy bizonyítani tudjak, most viszont az a gondolat cikázik a fejemben, hogy én mindezt nem akarom csinálni. Nem csak azért, mert sok vele a felelősség, hanem mert egyáltalán nem érdekelt.

Valóban nyolc órát beszéltem meg Toshiroval én mégis fél órával előbb érkeztem, mint egy izgatott kislány. Féltem, hogy az ötletem nem úgy fog elsülni, ahogy terveztem, és bár eleinte tényleg nem úgy alakult, köszönhetően annak mennyire kretén vagyok végül minden jól alakult, az én részemről.

Úgy láttam rajta örül a kis ajándékomnak, amivel próbáltam felvidítani. Mivel még három hétig valószínűleg nem fogunk találkozni, főleg nem ilyen meghitten, az emlékeimbe akartam rögzíteni a képet. Hirtelen el akartam neki mondani mindent, de közben nem akartam, hogy bármit is tudjon.

- Tudod, már nem akarok szerepet játszani. Belefáradtam. - Szeretlek és csak annyit akarok, hogy ezekben az időkben is tedd azt, amit régen és legyél mellettem. Nem kérek mást. - De nem most van itt az ideje annak, hogy erről beszéljünk!

Az idő alatt, amit vele töltöttem sikerült elhatároznom, hogy ha vége ennek az egésznek, és Kai bácsi átveszi a helyem végre lépni fogok felé. Ha most még utál is, el fogom érni, hogy belém szeressen, mégha hosszú küzdelem is lesz.

Legalábbis ezt terveztem. De ebből hosszú ideig nem valósíthattam meg semmit.

Amikor megérkeztem az amerikai vállalathoz apám ötleteivel, rá kellett jönnöm, hogy az ott helyet foglaló vállalat a végét járta. Vagyis lassan csődbe juthatott. Ez természetesen megmagyarázta az otthon kialakuló pénz nehézségeket.

A legnagyobb problémát az jelentette, hogy az amerikai a legnagyobb része az egész vállalatnak, így ha az elbukna, az az udvar bukását jelentette volna. Így feltétlen meg kellett azt menteni, bármennyi időbe is tellett. Akár hetekig, akár hónapokig. És ez a teher rám hárult, mint örökös. Ezt nem hagyhattam Kai bácsira, mivel csak nekem volt rá jogosultságom. Így hát szembe kellett néznem a lehetetlennel.

Egy örökös, aki épphogy bekerült az üzlet világába, máris a tengerbe zuhant. Vajon ki tud úszni a felszínre, hogy haza juthasson?