Kanjō no henka

13.

Kazuya szemszöge:

Hogy megviselt-e édesapám halála? Erre a kérdésre azt felelném, hogy igen, hisz kit nem viselne meg egy rokona halála? Nem álltunk közel egymáshoz, hisz őt mindig lekötötte az udvar vezetése, engem pedig az, hogy meg tudjak neki felelni. Sajnos úgy kellett eltávoznia, hogy nem tudtam bizonyítani neki, de a legtöbb amit ilyen helyzetben tehettem az volt, hogy most hozom ki magamból a maximumot, mégha más rovására is megy. Ha valóban van Menyország, akkor fentről láthatja azt amit eddig nem vett észre, azt hogy keményen próbálkozom, és büszke lehet rám oda fentről.

Én ezzel a gondolattal bírkóztam meg a gyásszal, de tudtam, hogy van valaki, akinek az édesapja szintén életét vesztette azon a napon, és ez a valaki nehezebben bírkózik meg a helyzettel. Toshiro vajon, hogy érezhette magát? És most vajon, hogy van?

- Kiyoshi-sama megérkezett Uram! - jelentette be az egyik szolgálónő, majd betessékelte fiatal unokatestvérem.

- Ezt a patt helyzetet Kazuya. Hogy fogunk kimászni belőle, huh? - vetette le magát a székre. Mocskos féreg. Így kell viselkedni egy kultúrált helyen? Az idegeimre megy ez a gyerek, komolyan.

- Azzal ne foglalkozz. Mindent megteszek, neked csak tájékoztatnod kell a mellékágat, hogy ne avatkozzanak közbe. Valamint örülnék, ha mellettem maradnál, mint a jobb kezem. Csak egy hónapról lenne szó, míg mindent helyre teszek, utána bizonyára megérkezik Kai bácsikánk, aki átveszi az udvar vezetését, míg befejezem az iskolát. Számíthatok rád? - kérdeztem és ahogy vártam Kiyoshi beleegyezően bólintott.

Rengeteg tenni való akadt az udvaron, de egyedül nem lettem volna képes mindent kordában tartani. Szükségem volt Kiyoshira, így hamarosan meg is kezdhettük a munkálatokat. Ezt az egyet komolyan kellett vennem. Nem csak az én, de az itt dolgozók, az itt élők jövője került a kezembe, mintegy törékeny üvegtál.

- Te mit csinálsz itt? Idióta! - kérdeztem Toshirotól, mikor meghallottam a hangját a kaputelefonból.

Általában nem fogadtam látogatókat, semmi szükségem nem volt rájuk, de tudni akartam, hogy ő jól van-e. Mégsem tudtam egyenesen rákérdezni. Fránya büszkeség. Ez az átok már örökké rajtam marad?

- Jöttem megnézni a sötét fejed. Mi az, hogy elzárkózol a külvilágtól?

Legszívesebben mindent félredobva neki adtam volna az összes időm, mégsem zökkenthetett ki, még az sem, hogy személyesen jött ide, annak ellenére ahogyan viselkedem vele mindig. Aggódott értem, ezért ide jött, pedig meg sem érdemlem a figyelmét.

- Sok dolgom van, de ezt nem egy senkivel fogom megbeszélni. - utáltam ezt mondani, de ha azt akartam, hogy elmenjen, így kellett bánnom vele. - Vagy tán aggódsz értem? - kezdtem húzni az agyát.

A kérdésemet komolyan gondoltam, a hangsúly viszont tényleg csak azért volt, mert szerettem nézni, ahogy mérges lesz tőle. Valahogy annyira aranyossá tette.

- Egyáltalán nem. Csak erre jártam és gondoltam megnézem hogy van minden bajom forrása. - válaszolta.

Minden alkalommal szinte fáj, amikor ezeket mondja, tudom, hogy igaza van. Én ártottam neki a legtöbbet, és miért? A hülye büszkeségem miatt.

Mióta gyerek korunkban megromlott a kapcsolatunk, sok olyan dolgot tettem vele amire egyáltalán nem voltam büszke, mégis tudtam, hogy mindaz amit tettem érte volt, később pedig már magamért. És ez volt az ami legjobban zavart.

Amikor az apáink összevesztek, nekem megtiltotta, hogy barátkozzak vele, ennek ellenére én tartani akartam a barátságot. Nem szerettem volna eltávolodni tőle, ám mikor megsérült és haza vittem őt, hogy ellássam a sebét, az egyik szolgáló meglátott minket és elárult az apámnak.