Az éjszaka új színe (Befejezett)

13 Könnyek 13

A napok teltek. És én nem tettem semmit.

Semmit.

Éreztem, hogy már kezdek megőrülni. Újra közeledett az éjszaka. Hulla fáradt és kimerült voltam. Éjjelente a szobámból figyeltem, nem tettem semmit. Zalánnak is elmeséltem mindent. Ő is felajánlotta, hogy aludhatok nála, de nem fogadtam el. Nem akartam teher, vagy határozatlan ideig más gondja lenni. Próbáltam átvészelni az egészet, de nem ment az alvás. A srác minden egyes éjjel eljött. A szemeimet dörzsölve meredtem az éjjeliszekrényemen lévő órára. Digitális számai lassan este tíz órát jeleztek. Elhatároztam, hogy felöltözök. Csütörtök este volt. Másnap péntek. Gondoltam arra, hogy kibírom ezt az egy napot még, de aztán szembesültem vele, hogy hétvégén sem vagyok szabad. Egyetlen egy kivételes nap sem volt, amikor nyugtom lehetett volna. A szekrényemből kikaptam az első kezembe akadó nagy és meleg pulóvert, majd egy nadrágot is kerestem mellé. Felöltöztem, és a zsebembe csúsztattam a mobilomat. Kis hezitálás után az íróasztalom fiókját kihúzva, az eldugott tárgyat is megkerestem. A törött samsungot. Becsúsztattam az enyém mellé, majd meg is indultam kifelé. Fegyvertelenül szaladtam ki az éjszakába.

A fa mögött bújtam meg. Ott, ahova az utcáról nem látni be a sötétben, hisz a lámpa fénye sem éri. Fekve bámultam az égre. Végre nem volt olyan hűvös az idő, így legalább nem hűltem ki. Apró fénypontok alkottak a végtelenben képeket. Parányi csillagok. Melyek csak onnan voltak annyira kicsik. Mindegyik egy önálló, hatalmas égitest. Egyedül küzdenek a fényükért. Magukért ragyognak. Ám együtt tökéletes csapatot alkotva harmonizálnak.

Hangokat hallottam. Tudtam, ki az. A lépteit hallgattam. A fejemet balra fordítottam. És akkor belépett elém. Az arcát néztem volna, de rajta volt a maszk. Csak a szemeivel találkoztam, amiket nem láttam tisztán a sötét miatt. Megijedt tőlem, úgy hátrált. Feltápászkodtam közben.

- Ne fuss el, kérlek! - mondtam erőtlen hangon, miközben a torkomat fojtogatta a sírás. A kapucnis megállt tőlem tisztes távolságban, és csöndesen figyelt. Mikor ezt tudomásul vettem, kicsordult az első könnyem - Nem tudom, mit akarsz, de nem bírom ezt tovább - mondtam, közben azon erőlködve, hogy a hangom ne csukoljon el - Kimerítesz. Megőrjítesz. Úgy érzem, tehetetlen vagyok. Folyton azon agyalok, mit ronthattam el, amiért minden egyes este figyelsz, és nem feded fel kiléted - megtöröltem a szemeimet, majd elővettem a zsebemből a törött telefont - Ez a tiéd. Vedd el! Bár nem hinném, hogy emiatt kísértesz. Használhatatlan - mondtam felé nyújtva a mobilt. Mozdulatlanul állt, ezért felsóhajtottam - Nincs nálam fegyver, semmi. Csak a telefonom - még mindig mozdulatlanul állt. Erre aztán már nem maradtam szótlanul, megeredtek a könnyeim - Az isten szeremére, mondom, nincs nálam semmi! - üvöltöttem rá, majd levettem a pulóveremet, ledobtam a mobilomat a fűbe, majd kifordítottam a zsebeimet. Ott álltam meggyötörve, felső nélkül. A hideg támadta a bőrömet, a könnyek záporoztak le az arcomon - Vedd már el! - ordítottam rá. Kis hezitálás után odajött hozzám. Reszkető, erőtlen kezemmel tartottam felé az eszközt. Lassan nyúlt érte. Összeértek a kézfejeink. A szívem abban a pillanatban nagyobbat dobbant. A kapucnis a mobilt fogva elkezdett távolodni, de találkozott a tekintetünk. Nyugtalanul zokogtam. Kitört belőlem minden stressz, ami éjszakákon és nappalokon át kísért. Minden könnycseppem felért egy gondolattal, melyet elfojtottam a napokban. A srác alakja szétfolyt előttem, már alig vettem ki a körvonalait. A karjaimat a testem köré fontam, majd lassan letérdelve rogytam össze a fűben. Nem gondoltam volna, hogy ezt hozza az év. Ennyi újdonságot, ennyi eseményt, amely rólam szól. Nem éltem még át hasonlót. A fejemet hasogatták a gondolatok. Libabőrös voltam az éjszaka hűvös leheletétől. Még mindig nem értettem semmit. Egyedül éreztem magamat egy végtelennek tűnő sötét helyen. Egy helyen, mely színekben szegény volt, mindennek furcsa, érdes, kivehetetlen alakja volt. A levegő száraz jeges, én pedig meztelen voltam a feketeségben. A zokogás továbbra is rázott, emésztettek a gondolataim. Teljesen elmerültem magamban, nem gondoltam arra, hol vagyok, vagy, hogy kivel. De valami kiszakított ebből a spirálból. Valami emberi. Egy kellemes érzés. Felkaptam a fejemet, ahogy megéreztem a srác meleg kezének simítását a hátamon. Kétségbeesetten néztem rá. Nagyon zavart, hogy nem láttam az arckifejezését, és még a szemében megcsillanó fényből se tudok semmit sem kivenni, mert egyszerűen nem volt fény. Csak az ujjai simítását érezhettem, és a hőt, melyet átadott az érintéssel. Meg akartam szólalni, de nem bírtam. A hangszálaim nem engedelmeskedtek. A szemeimet törölgettem, hogy többet lássak. Rettegés ragadott magával a srác közelsége miatt. Kételyek fogalmazódtak meg bennem, amitől úgy éreztem, hogy teljesen megőrülök. Ám ekkor valami váratlan ért. A kapucnis srác egyszerűen átölelt. Először gyengéden fonta körém karjait, végigsimítva a továbbra is meztelen hátamon. De aztán amint észbe kaptam, szorítása szorosabb lett. Teljesen a karjaiba zárt. A teste kellemes meleget árasztott felém. A szívem nagyobbakat dobbant, a sírásom pedig abban a nyomban abbamaradt. Megszeppenve lassítottam le a lélegzetemet. Közben éreztem, hogy egy utolsó mély könnycsepp elhagyja a szemem világát. Éreztem, ahogy végigfolyik az arcomon, majd lassan, kínzóan lassan elhagyja bőrömet, és az ismeretlen srác hátára hullik...