Az éjszaka új színe (Befejezett)

32 Egymásé 32

  Lélegzetem visszatartottam. A szívem megszorult, félelemmel töltött el Ákos jelenléte és szúró tekintete. Az agyamban végigfutott ezer meg ezer gondolat. Hogy vajon hogyan fogja romba dönteni a kapcsolatunkat. Ő hozott minket össze, ő is fog szétszakítani? Kételyekkel a szememben Erikre néztem, aki ellépett az ölelésemből.

- Mit fogsz most csinálni? Mindenkinek elmondod? - hangjában gyűlölet lapult - Hát képzeld, azzal nem érsz el semmit, mert nem fogunk titkolózni. Játszd nyugodtan a kis játékodat, tegyél nekünk keresztbe, próbálkozz, ahogy csak akarsz. De minket nem fogsz szétszakítani - Erik szavai megdobogtatták a szívemet. Kis csönd települt ránk. Ákos csak továbbra is állt ott mérges értetlen tekintettel. Sóhajtottam egyet, és remegve előrébb léptem.

- Figyelj... ne haragudj - mondtam gombóccal a torkomban. Erik felhúzott szemöldökkel figyelt rám - Ami a múltban történt... Talán nem hiszel nekem, de tudnod kell, hogy nagyon sajnálom, amit miattam éltél át - Ákos arca nem mozdult, így folytattam - Te nem vagy rossz ember. Tudom, hogy nem. Az én hibám ami történt, és még bocsánatot sem kértem. Sajnálom - láttam, ahogy a sötét hajú arca enyhül. A haragot tükröző ráncok lassan elsimultak. Szótlanul figyelt tovább - Talán nem mi vagyunk azok, akikből a legjobb haverok lesznek, de nem kell harcolnunk. Egyszerűen csak... Hagyjuk egymást figyelmen kívül - kértem érző szemeket eresztve.

  Ákos végül lenézett a talajra, majd vissza ránk. Aprót bólintott, majd hátat fordított nekünk. Azt hittem, ennyi volt, és elindul, a szívem megkönnyebbült egy pillanatra. De beszélni kezdett, ami meglepett.

- Köszönöm... hogy azt mondtad, nem vagyok rossz... jó szíved van, Norbi - sóhajtott egyet - És neked is, Erik. Azt nem ígérem, hogy az életbe valaha önszántamból beszélni fogok veletek ezek után, de... sok boldogságot. Örülök nektek. Mármint.. illetek egymáshoz - látszott, hogy erőltetettek voltak a szavai, de annyira nem ragadtam le ezen. Pár másodperc után elsétált. Vissza se nézve. Nagyot sóhajtottam, majd Erikre néztem, akinek a szemöldöke továbbra is fel volt vonva.

- Az igen - mondta, majd összekócolta a hajam. A szám szélét oldalra húztam.

- Ne már, ez Zalán szokása... - mormogtam. Megigazítottam a hajam, majd odabújtam Erikhez - Apropó... vele is le kéne ezt valahogy nyeletni. Mármint minket.

- Nem akarok ebéd lenni - kijelentésére elnevettem magam.

- Igazad van, furán hangzott. Mindegy. Menjünk, vagy..?

- Van még idő becsengetésig - az államat felemelte, majd kezeit lassan a derekamra csúsztatta. Ajkait enyémekhez tolta, majd gyengéden megcsókolt. Szemeimet behunyva viszonoztam.

-~-~-

  Péter tanár úr untató történelemóráján ültünk. Mintha ezer éve nem hallottam volna hangját, pedig csak pár napja. Annyi minden történt, minden olyan hirtelen jött. Nem is olyan régen még csak álmodoztam Erikről. Az első nap, mikor megláttam a helyemen ülni, és Zalán oda ment hozzá... Az öltözős jelenet... Az első éjszaka, mikor a sötét alakját megláttam a házunk előtt... Amikor kimentem, és kiborulva zokogtam a karjaiban... Mikor először követtem őt felelőtlenül az erdőbe... Amikor megláttam a faházat... Amikor először aludtunk együtt... pontosabban én rajta... Amikor először elvitt a tóhoz... A közös naplemente nézés... Az első csókja...

  Aztán megtudtam. Legbelül mintha éreztem volna. A szívem mélyén. Hogy a két személy egy és ugyanaz. A fekete és vörös egybekúszott.

  Aztán összetörtem. Az igazság, hogy az egész csak játéknak indult... Nem Erik hibája volt. Ami egy évvel ezelőtt történt, az csakis az én szerencsétlenségem. De... nem bánom. Ami történt... ahogy alakult... Az a sorsnak köszönhető. Mindennek pontosan így kellett történnie.