Viktória

14. fejezet: Mokkakirálynő

Kedves naplóm, vagy nem is tudom... ilyesmi. Bevallom, Lucy ötlete volt, hogy kezdjelek el írni. Csokorba szedve majd szavakba öntve, visszamenően is, az elmúlt, mostanra három év eseményeit. Nem tagadom: eleinte ódzkodtam a gondolattól – engedjem kifolyni a lelkemből az ujjaimon át azt a rengeteg átélt boldogságot, a szomorúságot és dühös önvádat? A fájdalmat és a keserűséget? A tehetetlen dühöt, veszteséget?

A viszontlátás szívfájdítóan hamis, keserédes pillanatait? Attól féltem, és valahol tartok tőle még most is, hogy ha szavakká formálom őket, elveszíthetem. Ugyanis édes mindegy, jók vagy rosszak, akkor is az enyémek. Azok formáltak azzá, aki ebben a pillanatban vagyok. Ha pedig eltűnnének? Szinte biztosan vinnének magukkal belőlem is – ki lennék akkor?

Féltem megtenni, most pedig legalább annyira bevallani: tévedtem.

Nem lettem végül kevesebb, a felismeréssel több azonban igen: igenis szükségem volt arra, hogy elmeséljem a lapjaidra róttakat. Számát sem tudom, hogy hány könnycseppembe került végigjárnom azt az utat. Mennyi nosztalgikus, szomorú vagy éppen félig-meddig örömmel telt pillanatomba. Hányszor kúszott boldog vagy hűvös mosoly az ajkaimra. Hagyta el azokat kuncogás vagy nevetés. Nem is egyszer akartam elhajítani a tollat annyira fájt.

Azonban volt olyan is, hogy már alig bírtam a szívemből kicsordulni igyekvő érzésekkel. Sőt! A másik oldalt is megjártam – kiabálva kellett kiszakítanom magam a fásultság ingoványából. Viszont mindezek ellenére mégis megérte órák hosszat gyötörnöm magam, hogy elkészüljek veled mára. A napra, aminek örökkön örökké vörös bársonyba foglalt helye lesz a lelkemben: Június huszadika.

Beszabadultam a múlt héten Sarah-val a papír-írószer boltba hogy vásároljak legalább fél tucat naptárat, hazaérve pedig évekkel előre szívbe foglaltam azt a bizonyos dátumot. Aminek éjét először töltöttük együtt – amit csaknem teljesen átbeszélgettünk, bevallottunk, majd még inkább a másikba szerettünk. Amikor rádöbbentem, nem először, de akkor igazán, hogy új életet kezdhetek – ezúttal olyat, ami nem csak délibáb.

Most pedig hogy elmeséltem mindent, ami bennem volt mélyponttól katarzisig, lezárhatom. Ha elfelejteni teljesen nem is tudom a rengeteg rossz emléket, valamiképpen elengedhetem – törekedhetek rá, hogy ne maradjanak mások csakis a kellemesek. Viszontlátnom a lapjaidon azokat, amik eddig súlyos kövekként húztak le a bizonytalanság tavába, erőt add ahhoz is, hogy keretbe foglaljam azokat az emlékeket és fájó fordulatokat, amik ehhez a pillanathoz vezettek:

Amikor megérkeztem Loganba, összetörve, széthullott családdal és gyökerek nélkül. Az a pillanat, amikor először megláttam Lucyt és amint hatalmasat fordult a világom – akkor is, ha még nem úgy gondoltam. Az első szavaink, majd a megismerkedésünk. Már akkor tudtam valahol, bár ez is csak később tudatosult, hogy ő az, aki újra értelmet add az életemnek. Úgy is lett, amint tudatosult, hogy mennyire szeretem.

Amikor pedig lettek igazi barátaim, az is, nem vagyok többé egyedül. Annak a felismerése is különösen sokat jelent, hogy életemben először nem csak olyan helyiségre leltem, ahová mindig szívesen várnak vissza, de meg is ismerhetem azt. Amiért hálásabb aligha lehetnék, ez az élet, Lucyt idézve: „Teljes és biztos alapokra épített." Amit már nem csak hátrahagyok és összetörök, hanem felépítve megtartok. Mégis az jelenti a legtöbbet, amikor közös otthonunk lett.

A mai napig visszacsengenek azok a szavak, amiket aközben mondott, hogy kattant a zár: „Üdvözöllek itthon." Azok a pillanatok, amikor összekulcsolt ujjakkal átléptük a küszöböt, és hatalmasat dobbant a szívem. Ugyanis nem csak házat vagy otthont jelentett az a bizonyosságot sugalló, forró érzés, hanem új családot és jövőt is. Az utolsó soraidat írva, hálásan mosolyogva és könnyektől csillogó arccal, egyvalamit hadd mondjak még: köszönöm.

Amiért letehettem a végre vállamról a soha nem is akart terhet; megkönnyebbülhettem. Amiért, ha ehhez kellett is a magam unszolása eleinte: szárnyakat adtál a szívemnek. Fognak még folytatásaid készülni kettőnk közös élete során, és egyáltalán nem biztos, hogy csak az én szavaimmal. Sóhajtva zárom le a mondatot, és vele együtt valami mást is. Miután megnyomva a toll végén a gombot bezártam azt, becsukom a kicsi, ellenben akár könyvnek is beillő szürke naplót.

A puha kötéses tárgy nem visel a borítóján vagy az első oldalán címet, helyette fekete-fehér fényképet az égtájak felé, jobbra fordítva igen – a négy sarkánál ragasztóval rögzítve. Azt örökíti meg, ahogyan egymásra nevetünk – kétlem, hogy ennél többre szükség lenne. Mint ahogyan az mostanra már jó szokásommá vált, ezúttal is a kipárnázott ablakpárkányban ülök, a gőzölgő bögre Mokkával az ablakkeretnek tolva. Mosoly kúszik az arcomra, amint íriszeim a napfényben szikrázó tó víztükrére esnek, ugyanis olyasmit juttat az eszembe, ami gondolathoz bármikor szívesen térek vissza.

Alig valamivel később viszont ráncokba ugrik a homlokom: sötét, délibábként remegő alakot pillantok meg, ahogyan egyre hízik. A szemeim, amint utolért a felismerés, előbb a stég mellett ringatódzó motoros csónak majd a konyhában a különleges vacsorával foglalatoskodó Lucy felé rebbennek. Fordítanám vissza az ablak felé az arcomat, csakhogy a pillantásom, ezúttal is, megreked a feldolgozópult fölé még a télen akasztott fekete fémrámán – elmondása szerint azért éppen oda, mert a nap, a kora reggeli órától egészen, amíg hanyatlani nem kezd a délután, simogatja. Mosolyognom kell, ahányszor csak rápillantok: „Mokka királynő."