Viktória

12. fejezet: Eltemetett múlt

Mire véget ért a lidércnyomás, a vihart mintha elvágták volna. Amíg ellátták Petra, Monica és a férfi sebeit, viszont még mielőtt beledughatták volna az orrukat az állami egyenruhások, eltemettük Viktória anyját. Ennek ellenére szemet szúrtunk az egyiknek, akit csak odaevett a pofátlan kíváncsisága, ahol semmi keresnivalója nem volt, és ha Petra nem hűti le a karót nyelt lelkesedését, minket is elővettek volna.

A 17. századi Fekete szakáll kalózpisztoly és az arany ékszer néhány óra alatt elhíresült, hála a szimatot fogott, ezért pedig minden áron ránk szállni igyekezett médiának. Ennek köszönhetően, néhány perccel azt követően, hogy a többség távozott, fiatal nő bukkant fel a kapuban, vörös bőrdzsekiben, gyönyörű motor mellett állva. Készpénzben elénk rakott kétszázezer dollárt a kalózpisztolyért cserébe, majd, mivel az a korszakától is jelentősen és nem kevésbé szembetűnően átalakításokon esett át, leszámolt mellé további ötvenezret. A legkevésbé az érdekelte, hogy nem ismert a fegyver jelenkori tulajdonosa.

A kapott összeg valószínűleg elég lesz arra, hogy megjavítsunk minden kárt. Ugyanis, aminek rohadtul nem örülök, a Firebird és a kölcsönkapott autó is több lövést kapott – noha a Camaro nem érdekelt annyira. Azért még kevésbé voltam boldog, hogy a bejárati ajtó és egynéhány ablak is ugyanígy járt. Még az is elképzelhető, hogy az alaksorral járó munkákra is fog maradni pénz.

Miután elment, mi pedig fáradtan sóhajtva lerogytunk a kanapéra, zavartan vigyorogva a rengeteg pénz felett, tényleg azt hittem, hogy a mai nap kaotikusabb már nem is lehetne. Csakhogy, nem egész három órával később, ismét csengettek. A kapunál ezúttal öltönyt viselő férfira találtam, drága autó előtt állva, aktatáskával a kezében – a Brit korona küldte. Hiába mondtuk, hogy nem a miénk az ékszer, mint ahogyan a korábbi nőt, őt sem érdekelte. Tehát, noha a bűntudat mellett nem éppen száj húzva, elfogadtuk azt a százmillió dollárt, amit kínált.

Már számolhattunk azzal is, hogy a javítási és az átalakítási munkák után még a Hot Rod megépítésére is marad. Viktória elvezette oda Petrát, a csapatát és az egyenruhásokat, ahol Jhony tetemét hagyták, azonban nem akarta ismét látni. Én pedig értelemszerűen hallani arról, hogy akár egyetlen percre elmozduljak mellőle. Végül eljött majd el is telt a pénteki nap, szerencsére átlagos önmagadként.

Nyújtózkodva ásítok, majd, kipislogva a könnyfátyolt, az oldalra fordulok. Viktóriát nem találom a helyiségben, a párnáján dobozt és annak az oldalához támasztott, felém néző üzenetet viszont igen: „Ez viszont tényleg Raffaello, viszont nem kell, többet mondjon egyetlen szónál." Nem is tudom, mennyi idő elteltével azon kapom magam, hogy széles mosollyal az ajkaimon és jóleső forrósággal a szívemben olvasom újra a szavakat. Ismét ásítva teszem vissza, miközben a szemeim az ajtóra tévednek – ami zárva van.

Ráncokba szaladó homlokkal mászom ki az ágyból és bújok bele a papucsomba – miért van zárva, amikor sohasem szoktuk, amíg a másik még bent van? Álmosan pislogva, de azért a hűvös miatt kissé kapkodva veszem fel a pulóveremet, majd nyitom ki az ajtót. Ám, megfeledkezve a kilincset lenyomó kezemről, üveggolyókká kerekedő szemekkel, szinte mindjárt meg is torpanok. Sarah-t, Annabellt, apát és Viktóriát találom, ahogyan a nappali közepén állnak, szélesen mosolyogva.

- Boldog születésnapot! – nevetnek.

- Köszönöm – köszörülöm meg a torkom a könnyeimmel küszködve.

- Boldog szülinapot! – puszil meg többször is a hozzám ugrándozott Annabell, miután Viktória rám mutatott, és ölel meg szorosan.

- Köszönöm – simogatom a hátát, továbbra is meghatottságtól gyenge hangon.