Még mindig remegnek a kezeim, pedig tíz perce is megvan már, hogy elkövettem életem legszörnyűbb tettét: megöltem az anyámat; szörnyeteg vagyok. Nem érem fel ésszel még azt sem, hogyan lehettem egyáltalán képes rá. Véresnek érzem a kezeimet. Pontosan olyan lettem, akárcsak Monica. Vigasztalhatatlanul zokogva ülök a párnázott ablakpárkányon Lucynak dőlve, míg Sarah és Annabell egy-egy széken a közelünkben.
A közelségük ellenére is úgy érzem, hogy egyedül gubbasztok világ végi félhomályos verem alján, megszolgált büntetésemet töltve. Rácsok nincsenek, ahogyan téglafalak és szájharmonikán szívfájdító dallamot játszó cellaszomszéd sem, mégis, mintha egyszerre sejteném mindegyiket. Lángolok, csakhogy ez a tűz rettentően hideg és belülről pusztítja a lelkemet. Tehetetlenül nézem, ahogyan a lelki szemeim előtt egyre-másra lejátszódik az az átkozott, borzalmas jelenet. Közben azt kívánom, sőt, rimánkodok érte, hogy bárcsak másképpen történt volna.
Mert ha anya nem fordul ellenünk, belőlem sem válik gyilkos.
A férfi, aki még többet is vesztett, távolabb ülve mered maga elé, tompa tekintettel és ugyanazzal a fájdalmas kifejezéssel, mint én. Csakhogy az övében vád is van. Nem tudok, és valahol akarok a szemeibe nézni. Azonban édes mindegy, mekkora szörnyűséget tettem, és ez a felismerés a legrosszabb, nem vagyok képes úgy végiggondolni az eseményeket, hogy végül ne jussak ugyanarra a véleményre.
Steven és Petra behordta a fegyvereket majd elkezdtek felkészülni. Amikor a férfi végez, elkérve a kapu távirányítóját, kimegy. Petra azonban nem hajlandó elmozdulni mellőlünk. Sarah tiltakozása ellenére pisztolyt nyomott Joe kezeibe és Lucyval is megtette volna, ha nem vágom rá az ellenkezőjét.
Hosszan és mélyen dörög az ég, a barátságos tájkép pedig szinte pillanatok alatt tűnik el. Ahogyan a szikrázva fénylő tóvíz is csaknem matt tükörré változik. Az ég csaknem már ébenbe borul, a szél pedig sípolva felhorkan. Borzongással makacs, rossz érzés telepszik rám, ahogyan egyfajta árnyjelenség is a házra. A következő, villámtól megelőzött majd az eleredő esőtől kísért égzengés már mindenkit komor hangulatban talál.
Az eső, monoton és idegesítő hanggal kezd kopogásba a tetőcserepeken, az ablakokra szabálytalan oszlopokat fest – mintha csak megannyi láthatatlan rémlény karomnyomai lennének. Valamivel később, miután türelmemet vesztve lemásztam a párkányról és a konyhába mentem, a hűtőt nyitom ki éppen, amikor kerekek alatt ropogó murva hangjai szüremlenek be. Petra suttogva utánam küldi a többieket, majd a fotel fedezéke mögé bújik. Lépések neszeznek, majd kopogás éri az ajtót. – a hangok már-már dörömbölésként hatnak.
- Nyugalom, én vagyok.
- Végre – sóhajt Petra olyan feszültségtől remegő hangon, ami túl van a sajátomon.
- Ideje volt már – forgatja a szemeit Lucy.
Az ehetnékemről, sőt, pillanatokra még az idegességemről is megfeledkezve csukom vissza a hűtőajtót.
- Petra – lépek közelebb a konyhaablakhoz szívdobbanásokkal később, amikor a tavon, az esőfüggöny mögött mozgást sejtek.
- Legidősebb Ferell az két ismeretlennel – engedi le a szemei elől a messzelátóját Petra. – Reachel és Monica viszont nincsen velük.
- Ez mit jelent? – kapja felé a fejét Sarah.
- Azt, hogy kétfelől fognak támadni – teszi el a nő a messzelátóját.
- Tessék? – kerekednek el a szemei. – Akkor nem maradhatunk itt.
- Ahogyan nem is fogunk – fonja össze a karjait Lucy.
أنت تقرأ
Viktória
عاطفيةViktória Thomson szülei menekülnek. „A munka miatt folyton úton kell lennünk" - mindig is így szólt a kifogás. Ahogy idősebb lett, ha nem is tudta, egyre inkább érezte. Tehát mi mást tehetett volna, mint tűrt. Az ürességet, ami évről évre, életből é...
