Viktória

7. fejezet: Porcelánszív

- Azt hiszem, kezd magához térni.

- Legalább öt perce ébren van már Jhony, mit gondolsz, miért beszélgetünk ennyire halkan a rádió ellenére? – horkan Monica. – Üdvözöllek köztünk Viktória. Már kezdtem azt hinni, hogy magadhoz sem akarsz térni. Pedig olyan erősen nem ütöttelek meg.

- A fejfájásom vitatkozna – emelem fel a fejem.

- Szervusz, Viktória – néz a visszapillantóba Monicánál idősebb nő, aprót rántva a fején, hogy a lányéhoz hasonlóan vörös, ámde félhosszú hajtincsei arrébb libbenjenek. – Én is örülök neked – vonja meg a vállait, amitől neszezik az üléshuzattal összedörzsölődő bőrdzsekije.

- Azt ugyan ne várd, hogy én is köszönjek – rázza meg a fejét a mellettem ülő félhosszú és kócos, fekete hajú fiú. – Mi van? – emelkednek meg a szemöldökei, ugyanis a vonásai és a moha zöld szemei annyira emlékeztetnek Lucyra, hogy fájdalom majd a Monica iránti gyűlölet önt el. – Mit bámulsz? – horkan fintorogva és fordítja el az arcát.

- Ha tippelnem kellene, éppen felismert Aostin – kuncog rosszindulattal Monica, mire megduplázódik a fájdalom.

- Köszönöm. Muszáj volt elárulnod a nevemet? – mered a fiú a visszapillantó tükörre.

- Leszel szíves visszavenni ebből a hangsúlyból – ütögeti a kormányt a sofőr. – Idáig egyedül az tartott életben, hogy a hasznodat vettük, viszont Jhony, közel sem vagy annyira pótolhatatlan, mint hinni szereted magadról.

- Továbbá az enyémet is ismeri – vonja meg a vállait Monica. – Ne nyavalyogj, már mondtam, hogy felismert nem?

- Persze. Na, de honnan? – horkan Jhony ismét. – Soha nem láttam még.

- Ő volt a húgod barátnője, ha jól vettem ki az eseményekből. Szólj ám nyugodtan, ha esetleg tévednék.

„Elmész a büdös francba!"

- Tessék? – mered rám üveggolyókká dülledő szemekkel és elfacsarodó arccal. – Akkor te...

- Fogd be Jhony – ugrik ráncokba a homlokom.

- Hogy mit mondtál? – emelkednek meg a szemöldökei.

- Azt, hogy fogd be, és mondjak valamit? Igaza van – emeli meg a kezét Monica. – Feleslegesen jártatod a szádat. Ismét.

- Mit akartok? – fordítom előre a fejem, miután Jhony fintorogva ismét elfordult.

- Ejnye-ejnye, Viktória, hát így kell beszélni az unokatestvéreddel? – ingatja a fejét Monica. – A családtagod vagyok.

„Mi bajod?"

- Családtag nem rabolja el a másikat. Szólj ám nyugodtan, ha esetleg tévednék.

- Nem elraboltunk, mindössze az akaratod ellenére hoztunk magunkkal – rázza meg a fejét.

- Mi különbség?

- A segítséged kell.

- Kezdhetted volna ezzel is nem gondolod? Na de vajon miért tenném? Valakiknek, akik... – emelem meg a műanyag gyors kötözővel megbéklyózott csuklóimat.

- Mert nálam van a fegyver? – biccenti félre a fejét, továbbra is a visszapillantón tartva rajtam a szemeit.

- Igazán eredeti – ingatom a fejem hitetlenkedő nevetéssel. – Na és mi van, ha azt mondom, menj a pokolba? – szegem fel az államat. – Megölsz talán, mint Lucyt?

- Mit csináltál? – vágódik előre Jhony az ülések között.

- Jesszusom – ereszkednek meg Monica vállai. – Tudom, hogy milyen nehezen megy, de próbálj már logikát erőltetni magadra. Nem hagyhattam életben, szemtanú volt. Legalább azt felfogod, hogy ez mit jelent?