Viktória

8. fejezet: Futótűz

- Ezt vedd fel – nyújtja át a kelbár mellényt. – Még meggondolhatod magad – pillant rólam a felhajtón parkoló Malibura. – Senki nem fogja felróni.

„A jó francokat!"

- Ki van zárva – rázom meg a fejem. – Megmondtam, hogy akár a pokolba is elmegyek érte – nézek az utca vége felé, a lelki szemeim előtt máris a Loganból kivezető utat látva. – Ki tudja, mifélék történnek szegénykémmel? – veszem fel. – Még az is lehet... – kerekednek ki a szemeim. – Amikor Monica a levegőbe lőtt majd leütött, Viktória éppen háttal volt – kapom az ajkaim elé a kezem, miközben felvillan a lelki szemeim előtt a védtelenül szomorú, könnyekben ázó arca, mire ismét elfacsarodik a szívem. – Induljunk már – rázom meg ismét a fejemet.

- Ne haragudj, amiért tapintatlan leszek, de úgy látom, hogy jobban félted, mint barátot – igazgat Petra a mellényen.

- Sokkal több annál – ingatom a fejem. – Ő az életem – szegezem a pillantásomat az övének. – Van, aki elítéli miatta, csakhogy ettől még nem változik semmi – vonom meg a vállaimat.

- Nincsen ebben semmi kivetnivaló – ingatja a fejét a szakállas férfi, miközben a kelbár mellény után a bőrdzsekijét is felveszi, majd az előbbi zsebeibe kezdi pakolni a fegyverei tartozékait. – A szerelem és a féltés ugyanolyan érzések, mint a düh vagy a fájdalom. Természetesek. Azt nem dönthetjük el, ki iránt mit és hogyan érzünk, azt viszont igen, meddig vagyunk hajlandóak elmenni azért, hogy megvédjük, visszaszerezzük. Ha még az életedet sem féltve hajlandó vagy tűzbe menni érte, akkor jóval erősebb kapocs van köztetek a szerelemnél. Szerencsés hogy vagy neki – lép el a csomagtartótól.

- Csak egyet tudok érteni – bólint Petra. – Ne aggódj, ha van más módja, nem veszélyeztetjük őt és a szüleit – emeli meg félig a kezét és ingatja a fejét, mintha a gondolataimban olvasna, amikor ismét kikerekednek a szemeim.

„Marhára megnyugtattál."

- Ha készen vagytok, akkor... – nyújtom felé a tenyeremet.

- Lucy – ingatja a fejét a hátsó ülésére mutatva, amikor valamivel később lezárja a csomagtartót.

Fél órával később, amikor elérjük Smithfieldet, békés, sőt, szinte idilli kertvárosi élet tá fogad. Jönnek-mennek a járdákon, amerre csak nézek, gyerekek bicikliznek vagy suhannak gördeszkán, autók haladnak csaknem sétatempóban. Másutt a még kisebbek, nevetve játszanak édesanyjuk óvó szemeitől kísérve, egymással, esetleg a kerítések mögött csaholó vagy a sétáltatott kutyákkal. Átfut a gondolataim között, remegő sóhajt fakasztva, bárcsak itt lehetne Viktória, hogy osztozzak vele ezen a békés szépségen. Még csak alig merült fel, máris eláraszt a hűvös neheztelés – hogyan járhat ilyen gyönyörű helyen annyira szörnyű ember, mint Monica? Amint percekkel később elérjük a kisváros határát, egészen másfajta szépség tárul a szemeink elé, amit azonban borzalmas baleset csúfít el – a kifakult, repedezett utat léckerítések szegélyezik, fás bozótosokkal mögöttük.

- Tényleg ilyen emberekkel lenne összezárva Viktória? – rázkódnak meg a vállaim a hidegtől, miközben elkerekedő szemekkel előredőlök az ülések között.

- Sokkal rosszabbakkal – rázza meg a fejét a szakállas.

- Ne most – emeli meg kissé felé a kezét Petra.

- Bocsánat.

Nagyot nyelve fordítom az arcomat ismét a szélvédő felé – nem tudok vagy akarok erre mit mondani, már a férfi hangsúlya is bőven elég volt. A rettenetes látvány ellenére Monica gyűlöletes arca lebeg a lelki szemeim előtt. Az elmúlt órákban olyan gondolataim is felmerültek, amiktől néha megrémültem. Egyszer kétségbe voltam esve, máskor viszont úgy éreztem, hogy akár a legnagyobb veszélyek mocsarába is betudnék sétálni. A pokol, az összes nyavalyás démonával vattacukros leányálom ahhoz képest, amit Monica fog kapni, miután a kezeim közé került.