Viktória

5. fejezet: Utolsó pillanatok

Pislogva emelem azt ajkaimhoz a kezem, majd az ásítás és nyújtózkodás után oldalra fordítom a fejem. Lucy helye üres, a párnáján félbehajtott papírlap hever, elemelkedő felső részével felém nézve: „Én drága angyalom. Bocsáss meg, amiért egyedül kell, ébredned. Apa korán hívott, hogy hozzuk el a Camarot, te pedig annyira édesen aludtál, hogy nem volt szívem felébreszteni. Sietek, ahogyan csak tudok, viszont ha valami közbe is jön, a délelőtt folyamán akkor is hazamegyek hozzád."

Elmosódottan visszhangzanak az olvasottak, miközben, ismét ásítva, kibújok a takaró alól, majd kopogó papuccsal átsétálok a fürdőszobába. Valamivel később, kezet mosva, eszembe jutnak a tegnap az autótemető felé megélt érzések – ellenben a nem kívánt, borús felismerések helyett ezúttal a nosztalgia száll meg. Összetörten léptem át Logan határát, sőt, annak ellenére, hogy Lucy rengeteget segített, valahol a beköltözésemkor sem volt másként. Az elmúlt hetekben azonban annyiféle új érzést és élményt tapasztaltam, hogy néha egészen olyan, mintha nem is a saját életemre emlékeznék.

Keserédes mosollyal zárom el a csapot, majd megtörülve a kezemet, a konyha felé indulok. Ahol nyitott, lila és fehér dobozra bukkanok, szív formájú csokoládékkal benne – mellette újabb üzenet vár: „Raffaello nincsen itthon, de talán ez is többet mondd minden szónál."

Meg kell, támaszkodjak a konyhabútorban, különben a kitörő kacagás hozta lendület vinne magával. Kifújva magam, arrébb lépve bekapcsolom a rádiót, majd feltekerve a hangerőt, borzasztóan hamisan énekelni kezdek, miközben elvégzem az előkészületeket – úgy döntök, hogy Mokka helyett ezúttal inkább tejeskávét készítek. Mire véget ér a sláger és a kotyogó is bevégezte már a feladatát, szolgálatkészen várakozik mindaz, aminek kell. Majdnem, mint a rutinom. Leszámítva hogy Lucy nem kritizálja kuncogva és csipkelődve az énekhangomat, vagy ölel át hátulról, miközben kiiszom a bögrémet majd lebiggyesztett alsó ajakkal nyomja meg ujjával az orrom, amikor nyafogok a folt miatt.

Ahogyan csókkal sem tudom eltüntetni a pimasz vigyorát. Éppen a pultnak koppantóm a bögrémet, majd törülöm le a kibuggyanó könnycseppeket, amikor motorhang majd ajtócsapódások üti meg a füleimet. Valamiért kétlem, hogy Lucy tért volna máris haza, ennek ellenére kinézek – mindjárt meg is bánva, ugyanis a szüleim állnak a kapu előtt.

- Szia, drágám. Jó ismét látni!

„Bármikor megkereshettetek volna."

- Titeket is, pillanat! – fordulok sarkon, és noha vonakodva, visszasietek a kulcsomért.

- Ne haragudj, ha megzavartunk – lép be apa az udvarra. – Nem maradunk sokáig.

- Nem zavartatok. Kértek valamit? – ingatom a fejemet.

- Nem köszönöm – ingatja a fejét anya. – Viszont ölelés jól esne a lányomtól – tárja szét a karjait.

Amikor a hátamra fekteti a kezeit, átfut a libabőr. Szokatlanul hideg az érintése.

- Édesem – köszörüli meg a torkát apa valamivel később. – A nagybátyádé volt – nyújt felém dísztelen vasládikót. – Sokat harcolt érte és nagyon szerette. Örökségben hagyta rám, én pedig neked szánom – vesz mély levegőt. – Azt a kis gombot kell megnyomnod, hogy kiengedjen a lakat.

- Tehát elmentek? – veszem át, viszont rá sem nézek.

- Muszáj. Visszajövünk, ígérem, amint tudunk, viszont a munka...

„Ó, hagyjál már!"

- Nem akarjátok elárulni végre, hogy mégis mi a nyavalya elől menekültök?

- Miért tennénk? – simogat meg anya megemelt szemöldökökkel. – A munkánk nem engedi, hogy sokáig ugyanott maradjunk – kúszik színészmosoly az ajkaira, mire zsibbadó hűvösség kúszik azokba a részekbe, ahol hozzám ért. – Biztos nem akarsz velünk jönni?