Viktória

1. fejezet: Emlékek

Már csak alig-alig gőzölög az a bögre Mokka, amivel az ablakban kucorogva bámulom a tavat, vagy annak a partjait szegélyező örökzöld és tarka lombhullató fákat. Szeretem nézni, ahogyan a délutáni napfény rávetül a víztükörre, az pedig szikrázva visszamosolyog.

Fogalmam sincs, hogy miért éppen ez a látvány nyugtat meg ennyire, hiszen életem java részében városi lány voltam, akinek eszébe sem jutott efféle hely után vágyódni. Rengeteget költöztünk kiskorom óta, talán éppen ezért jelent ennyit ez a hely. Mert állandó. Kettőnkké Lucyval.

Nem is tudom, hogy tizenkilenc éves koromra vajon a szüleim fáradtak bele a vándorlásba, vagy nekem lett elegem. Azt hiszem inkább az utóbbi. Az általános iskola osztályait nyolc különböző intézményben jártam végig. A negyedik vagy talán ötödik költözés után megértettem, soha, sehol nem maradunk sehol elég sokáig ahhoz, hogy akár csak esélyem legyen normális kapcsolatra.

A Hollywoodi filmekben, egymás sarkát tipró sorozatok gyakran túlságosan nyálas epizódjaiban és a könyvek lapjain mindig mindenki megkapta a szőke hercegét, elnyerte a vártoronyba zárva szívtipró hercegre leső királykisasszonyát, esetleg az életre szóló szerelmét. Kiérdemelt boldogságát. Én pedig álltam az ajtóban minden év végén, sőt, néha még korábban is bőrönddel a kezemben, tudva, hogy soha többé nem fogok visszatérni.

Jót akartak azzal, hogy cipeltek magukkal amerre mentek, mint a zsák krumplit, csakhogy éppen azzal fosztottak meg mindazoktól, amik igazán fontosak lettek volna: a szeretettől, a valahová tartozás érzésétől, törődéstől; az élet esszenciájától. Szeretnek és mindent megtesznek értem, ami viszont nem sokat ért, amikor rajtuk kívül nem igazán találtam a helyemet a világban. Ami a legjobban fáj: lassan mellettük sem. Ezek hiánya egyre nagyobb űrré tágult a mellkasomban, ahogyan idősödtem.

Csakhogy a város és a ház, benne vele, más. Annyi év után már nem ingoványt érzek a talpaim alatt. Nincsen többé szőnyeg, amit kedvük szerint kihúzhatnak a lábaim alól, amint végre úgy érzem megvetettem azt. Ahogyan a bőröndömet sem nyomhatják a kezeimbe. Azonban lassan már ők sincsenek, ugyanis mondhatnak, amit akarnak, Logan nekem jelent többet átmeneti megállónál egyedül.

Ahogyan peregnek az ősz hetei, úgy számlál vissza az az óra, amelyről tudom, hogy ha eléri a nullát, ismét bőrönddel a kézben fognak várni. Anya az órájára, míg apa az autónkra fog pislogni türelmetlenül, nekem pedig megszakad majd a szívem, mivel talán soha többé nem látom őket viszont. Ez a tudat pedig akkora súllyal húzza le a búcsúzás elkerülhetetlen pillanatát a keserű könnyek tavába, hogy abba belegondolnom is fáj.

Pislogva döbbenek rá, hogy miközben továbbra is a víztükrön, a mostanra már narancsvörösben szikrázó napfényt bámulom, könnyek hullnak a szemeimből, majd lelnek sötétszürke pólómon megnyugvást.

Pulóverem ujjával letörlöm majd a szemeimet forgatva az ajkaimhoz emelem az élénkvörös, vastag falú bögrét. Lucytól az összeköltözésünk alkalmából kaptam valamivel kevesebb, mint két hónapja még a nyár derekán. Koppantva lerakom, majd próbálom ismét átadni magamat a természet szépségének.

Villanást veszek észre a szemem sarkából, amint pedig rádöbbenek, hogy mi az, szinte felrobbanok. Felkapva a bögrét és lemászva az ablakpárkányról előbb a konyhába szaladok a helyére tenni, majd keresztül a nappalin. Kapkodva bújok bele a cipőimbe, majd a kabátomba és tépem is az ajtót, hogy lerobogjak a stégre. A kissé megfakult motorcsónak akkor hallgat el, amikor dobogó léptekkel odaérek.

Fekete hajú lány lép ki belőle majd néz aranyos mosollyal. Felhorkan a kora szeptemberi szél végigsüvítve közöttünk, mire szőke hajam táncolva lobogni kezd a fejem körül.