Viktória

6. fejezet: Könnyek

Szédülve, kissé fájó fejjel és tompa érzékekkel térek magamhoz. Amikor borzongással együtt lecsap a felismerés, úgy ülök fel, cikázni kezdő szemekkel, mint akinek rugó van a derekában – fintorogva, bánva meg, ugyanis szúrásszerűen felerősödik a fejfájásom. Felhúzott térdeimnek döntöm a homlokomat, majd a szemhéjaimat lehunyva igyekszem úrrá lenni a rosszullétnek. Ami viszont el is illan, amint az újabb felismerés és ezúttal már az emlékek is, perszelő jégcsákányként vágódnak a szívembe: a levegőbe lőtt, miután kiderült, hogy nem az van a ládában, amit akart. Viktória sikolyával együtt, elmosódottan kísértenek a levelek zizegései, majd Monica meglepett sikoltása.

Szörnyű visszhangként rémlenek fel Monica szavai: „Ha esetleg a rendőrséget forgatnád majd a fejedben, jó, ha tudod, az az életébe fog kerülni. Kétlem, hogy lenne bármi esélyed, de ha magad próbálsz utánam jönni, a tiédbe is."

Könnyekben ázó szemeimet hogy ne kelljen foglalkoznom az emlékkel, a ládához mászom, majd kézbe veszem a mellette, összegyűrten heverő papírt:

„Drága Viktória.

Ha ezt olvasod, először is tudnod kell, hogy sajnálom. Ugyanis megtörtént, amitől öt éves korod óta próbáltunk megvédeni; belekeveredtél. Akármit is mondanak, nem én tettem. Mindent és mindenkit fel fognak használni, ami ahhoz kell, hogy elérjék a céljukat. Még téged is.

Őszintén sajnálom, de nem az van a ládában, aminek szerintük kellene. Nehéz szívvel írom ezeket a sorokat, mivel tudom, hogy sok mindent meg fognak változtatni. Olyasmiket is meg fogsz tudni, amiket nem szabadna. Titkokat, amiknek létezniük sem kellene. Lassan közeleg a vége és legalább annyira örülök, amiért nem leszel már ott, mint amennyire fáj is. Szeretlek. Mindig is szeretni foglak.

Anya és Apa."

- Tudtátok, hogy ilyesmi fog történni, mégis belekevertétek? – gyűröm össze ismét és hajítom el. – Viktória döntött úgy, hogy velem marad, míg ti elhagytátok! Mire volt akkor ez jó? – tör fel a zokogás

- Lucy! – csúsznak a kerekek a kőzúzalékon, ki tudja mennyi idő elteltével. – Mi a baj? – guggol le hozzám apa, ráncokba gyűrődő homlokkal.

Nyitom az ajkaimat, szavak helyett azonban csak a zokogás tör fel közülük ismét.

- Jesszusom. Szólnunk kellene a rendőrségnek nem? – kapja a kezét az ajkai elé Sarah, amikor, hosszú percekkel később a elhallgatok, akkorra már a kanapéján ülve.

- Nem! – rázom hevesen a fejemet. – Bocsánat. Azt mondta akkor megöli. Ha pedig magam akarnék utánuk menni, nem csak őt.

- Kicsim...

- Tudom apa, semmit nem érnék vele, de mi mást tehetnék? – rázom meg ismét a fejem, szálló fekete hajjal – Nem veszíthetem el ős is!

- Azt akartam mondani, hogy nem vagy egyedül – simogat meg. – Ki fogunk találni valamit – ölel magához.

- Köszönöm, de továbbra sem tehetünk semmit – kezdek ismét zokogni. – Tessék? – fogadom valamivel később szipogva, rekedtes hangon az ismeretlen számról érkező hívást.

- Jó napot Mis. Aostin. Petra Monro. FBI. Beszélnünk kell. Személyesen.

- Miről lenne szó? – fut át a hideg.

- Ne haragudjon, de ezt jobb lenne személyesen megbeszélni. Legyen – sóhajt valamivel később. – A Ferell családról lenne szó. Kérem, árulja el, hogy hol tartózkodik. A házánál vagyunk, de a csengőre senki sem felel.

- Honnan tudja, hogy hol lakom? Várjon, azt mondta, Ferell? Úgymint Monica Ferell?

- Mindent elmondok, viszont személyesen.