Viktória

13. fejezet: Idilli pillanatok

Még mindig zubog a vérem, pedig több perce is megvan már, hogy magunk mögött hagytuk az N Beach Rodot, amin szinte végig forgalom nélkül tudtunk száguldani. Képtelen vagyok abbahagyni a vigyorgást, ahogyan a torkomban zakatoló szívemnek is vonakodva akaródzik visszasüllyedni a helyére. Még mindig is előttem van Petko egyszersmind döbbent és sértődött grimasza, ami akkor ült ki az arcára, amikor Lucy leelőzte, én pedig szívélyes mosolyt küldtem felé.

- Úgy hiszem, sikerült sebességmámorost csinálnod belőlem – kuncogok, elfordulva az ablaktól.

- Rossz hírem van édesem – ingatja a fejét Lucy, szintén kuncogva. – Eddig is az voltál.

- Nem is! – csapok nevetve a sebességváltót fogó jobb kezére.

- Nem-e? – szalad ráncokba a homloka. – Na és az a reakció, amikor először ültél bele Kayl autójába mi volt? Úgy emlékszem, csak attól az alsó ajkadba haraptál, hogy beindítottam a motort.

- Olyan gonosz vagy – rázom a fejem, ismét nevetve. – Nem is azért.

- Nem is? – nevet rövid időn belül nem is tudom hányadszorra.

Imádom ezt a hangot. Mindig, ha hallom eszembe jut, az első beszélgetésünkkor ez is főszerepet játszott abban, hogy beleszeressek. Ezekben a pillanatokban pedig olyan, mintha felforrósodna a jobbomon viselt gyűrű.

- Akkor ültem először igazi Hot Rodban – fordítom felé a fejem.

- Kevin megsértődne ám, ha ezt hallaná – szaladnak fel ismét a szemöldökei. – Előtte benéztél a Plymouth-ba is. Miután kilakoltattuk a pókkolóniáját – rázkódnak meg vállai.

- Tényleg alaposan összekalapáltad azt az autót szívem – simogatja meg a combom. – Viszont a Mercuryhoz képest tűnik inkább rozsdás, motorizált talicskának a Plymouth, mintsem Hot Rodnak.

- Most már biztosan vérig lenne sértve! – puffadnak fel az arcai, majd kezd kacagni a fejét ingatva.

- Ha jól emlékszem Joe az ősszel olyasmit mondott Kevinnek, amikor meg akarta venni azt a roncsot, hogy ültethet bele virágokat – vonom meg a vállaimat.

- Tényleg mondott ilyesmit – fordul rá a Loganba vezető útszakaszra.

- Na, lehet, hogy mostanra a Plymouth-ról beszélhetünk, de a lényeg mit sem változott – csapok a combomra. – Ne haragudj – veszem elő kabátzsebemből neheztelve a mobilomat. – Szia Sarah – fogadom a hívást a jobb fülem mögé simítva egynéhány rossz helyre hulló, szőke hajtincsem. – Hogyan? Most? Estében egyeztünk meg nem? Aha, nem, semmi gond, néhány perc múlva ott tudunk lenni. Rendben, szia.

- Átmegyünk Sarah-hoz? – zongorázik a combomon.

- Úgy van – teszem el a mobilt.

- Na és miért?

- Nem közölte – vonom meg a vállaimat.

- Sziasztok – csukja be Sarah maga mögött az ajtót összevonva a kabátját, amikor leállítja a kattogó motort percekkel később.

- Szia – csukja be az ajtaját Lucy.

- Szintén – biccentek, majd megborzongva az égnek emelem az arcomat. – Utálom az ilyen hideget, mintha selyempapírba öltöztem volna.

- Helló, a hideg miatti morgás az én sportom – kerüli meg az autót Lucy, miután bezárta, majd fogja meg a kezem.

- Ma nem – puszilom meg.

- Gyertek be, hamarosan ismét szakadni kezd – néz az égre Sarah is, ráncokba szaladó homlokkal.

- Szívem? – pislog Lucy, amikor a levetett sapka után megrázta a fejét. – Kérlek, áruld el, hogy miért jöttünk át – simítja ki az arcába hullt fekete hajtincseit.