Viktória

10. fejezet: Árulás

Nem csodálom, amiért Petra elmenekült, mivel kissé különbözik elfogadni a lányok érzéseit, vagy tanúja lenni, amikor pattogni kezdenek közöttük a szikrák. Amikor a nő felállt majd az ajtó felé indult, fontolóra vettem, hogy megyek én is, sőt, még akkor is ezen viaskodtam, amikor kattant mögötte a zár. Utána viszont, mintha csak elvágták volna, ez a késztetés eltűnt, a helyét pedig, mint mindig, a kíváncsiságom vette át. Annak ellenére, hogy nem ért váratlanul Lucy sóhajtásba fulladt kérdése, átfut a hideg – ráébresztett ugyanis, hogy továbbra is az ajtót bámulom.

- Miért ne? – rántom meg a vállaimat, kifújva a levegőt, és közben csak remélem, hogy a szívem dübörgését nem hallja.

„Készen is állok rá vajon, amibe belementem?"

- Helyes – áll fel és simítja a fülei mögé azt az egynéhány ében hajtincsét, amik eddig az arcába hullottak, majd megfordulva visszaül.

Olyasmiket juttat eszembe a Viktória ajkai közül felszakadó egyszersmind meglepett és örömteli, reszketeg sóhaj, amik kissé megrémítenek. Muszáj lehunynom a szemhéjaimat, hogy össze tudjam magam szedni, csakhogy a cuppogásokra mindjárt fel is pattannak. Már-már készülnék odatrappolni hozzájuk, amikor Lucy kipirult arccal ismét feláll, eligazgatja a pulóverét, majd felhúzva Viktóriát, magához öleli. Végül a lányé után a kezemért nyúl és vezetni kezd. A hálószobájukban ugyanolyan hajópadló és mogyoró barnára festett, lakkozott bútorok fogadnak, mint a nappaliban.

Nem vagyok képes megállni mosolygás nélkül azt sem, amit a kettejük elegyedő illata juttat az eszembe. Miután a párnáról az éjjeli szerkényre kézzel írt üzenetet emel át, Lucy visszatér rácsapva a fenekemre, mire ijesztő mégis bizsergető érzés jár át – ma nem borzongtam még így.

- Ez lesz az első? – fordul hozzám Viktória, rám emelve a szemöldökeit.

- Igen – biccentek az alsó ajkamba harapva, míg a pillantásában csillogó kifejezéstől ismét átjár a hideglelés.

- Ne gondolkozz – karolja át a derekamat és húz magához. – Csak élvezd – csókol meg röviden és annyira lágyan, hogy szinte hozzám sem ér.

Egyszerre cikázik végig a testemen az izgalom és árad el a mellkasomban lüktető, forró, jó érzés. Alig néhány szívdobbanásig tart, mégis csaknem örökkévalóságnak élem meg. Csillogó szemekkel húzódik el, rajtam pedig hűvös csalódottság fut át – ami után mindjárt érkezik a hideglelés is.

- Szerintem az első alkalommal nekem is ilyen volt az arckifejezésem – böki oldalba Viktóriát Lucy nevetve.

- Nem szívem – ingatja a fejét a lány kuncogva. – Elsápadtál.

- Hé, te is! – vágja csípőre a kezeit, majd emeli meg annak a jobb oldalát Lucy.

- Szabad országban élünk úgy tudom – veszi fel ugyanazt a testhelyzetet, ráncokba szaladó homlokkal Viktória.

Szemeznek, majd csaknem egyszerre öltik a nyelvüket a másikra – előrebukó fejekkel tör ki a kacagás. Ámbár a gondolataim mélyén továbbra is ott van a kétség, ami idegenkedik az imént átélt élménytől, a széles mosoly, és nem csak a kacagástól, makacsul ragaszkodik az ajkaimhoz. Annak ellenére, hogy valamiért kerülni akarom azokat, időről időre képtelen vagyok nem tudomást venni Viktória aranyos vagy Lucy pimasz fénnyel csillogó szemeiről. Átráz a hideg, amikor Viktória ismét elém lépve az állam alá nyúl, ugyanis ráébreszt, hogy amellett, tátva felejtettem az ajkaimat, ugyanúgy elbambultam, akárcsak korábban a nappaliban.

- Annyira édes, amikor ennyiire elveszik a gondolataiban nem? – kuncog a lány, miután megcsókolta a homlokomat.

Forróság árad szét az arcomban, de főleg azon a ponton, ahol hozzám ért – ezúttal pedig a hidegrázás elmaradása miatt borzongok meg. Összefonom a karjaimat, majd az ablak felé kapom az arcom, amikor felnézve Lucy félrebiccentett fejével és a régi kifejezésével találkozok.