Viktória

9. fejezet: Újra együtt

Dacos és az elmúlt percek miatt félig-meddig továbbra is ijedt némaságba burkolódzva meredek az elsuhanó tájra. A tudattól hogy be vagyok zárva ezzel a két emberrel, a csuklóimat béklyózó műanyag gyors kötöző mintha égetné a bőröm. Csakhogy a legnagyobb kínzóm mégis az a tudat, ami szinte már elviselhetetlen fájdalmat okoz: Lucy meghalt. Miattam. Ahogyan részben én is.

- Hagyd abba az orrod lógatását – köszörüli meg a torkát Monica. – Megjöttünk.

- Mégis hova? – nézek végig a házakon és az előkerteken.

A járdákon gyalogosok járnak-kelnek, gyerekek játszanak az udvarokban, vagy kutyák csaholnak. Valahonnét halk zene szól, a levegőben sült hús illata száll. Szinte megfájdulnak a szemeim az ajtómat kinyitó Monica randa mosolyától.

- Ha szökéssel próbálkozol, mész Jhony után – emeli rám a szemöldökeit.

- Te pedig elszel szíves a pokolba – bökök felé az állammal.

- Azt hiszed magadról, hogy kemény vagy? – emelkedik meg kissé a hangsúlya. – Ennyire könnyedén elfelejtetted volna, hogy mit tettem a barátnőddel? – nevet halkan és röviden. – Elég egyetlen rossz szó vagy félreérthető tett... – hajol közelebb és engedi ki a biztonsági övemet. – Ugye érted? – böki meg a homlokomat.

- Viktória idejönnél, kérlek? – fordul el Reachel az ajtótól. – Szeretném, ha apróságot megtennél nekem – kuncog émelyítő hangon.

Nem szállok ki azonnal, hanem Monica romlott pillantásába fúrom a szemeimet. Végül, hagyva, hogy összeütközzenek a vállaink, kelletlenül odamegyek hozzá.

- Kopogj – biccenti a fejét az ajtó felé, amikor ráemelem a szemöldökömet.

Hosszan fújtatva csapok rá a fára néhányszor. Amikor már a sokadik pillanat múlik el, de nem történik semmi és már arra számítok, valamelyik rám fog szólni, lépéshangok kezdenek neszezni. Az abbamaradásukat a kilincs elfordulása helyett azonban ismét azok a rohadt kattanások követik.

- Tűnjetek innen. Hidd el, rossz vége lesz, ha bármivel próbálkoztok.

- Én is örülök, amiért hallom a hangodat David – áll arrébb Reachel. – Remélem, hogy mostanra magadtól is rájöttél, viszont már csak a tisztesség kedvéért is elmondom: csapdába estetek. Ettől még, ha gondolod, lőj csak nyugodtan, öld meg a lányodat.

Az ajtó, szinte a zár kattanásával egyszerre tárul fel. A gyomromra szegeződő puskára rebbennek a szemeim, mire a mellkasomban jeges rémület árad el.

- Viktória? – lép előrébb kisimuló arccal, míg a puska Reachel felé fordul. – Hát nem olvastad a levelet?

- Nem – biztosítja ki a pisztolyát Monica és emeli a férfi tarkójához. – Csak én. Igazán nemes gesztus volt hátrahagynotok a lányotokat azért, hogy megvédhessétek tőlünk – nevet ismét, olyan tömény rosszindulattal, hogy ismét megfájdulnak a füleim. – Milyen kár, hogy túlságosan sokáig vártatok vele – biccenti félre a fejét, az undorító mosolyával.

- Az sem volt ám okos lépés, hogy átvertetek – horkan Reachel. – Tudni illik, igen kevés dolog van, amit jobban felbosszant annál, mint amikor a bolondját járatják velem. – Ugye nem hittétek komolyan, hogy békén hagyunk titeket, ha hátrahagyjátok azt a ládát?- emelkednek meg Reachel szemöldökei.

- Honnan tudtad egyáltalán, hogy nekem adták? – kapom Mónika felé a fejem.

- Nem mindegy? Elhitted a mesét. Ha nálad van, akkor ott öllek meg, így pedig most foglak. Dobd el és emelt kezekkel gyere ki – fordul lassan a feje a férfi felé.