Két világ között

5.Fejezet-A keserűvé vált múlt

A felismerés, mint villám hasított a lány tudatába. Emlékképek tömkelege cikázott át lelki szemei előtt. A férfi, aki odalent szenvedett a vasfű okozta maró hatás miatt, nem akárki volt. Ezer közül is képes lett volna felismerni, hiszen életének meghatározó személye volt egykor. Emlékezett arra, amikor együtt tanultak meg fára mászni, és arra is, ahogy a fiú vigasztalta, amikor leesett róla. Tisztán látta maga előtt, amikor együtt mentek iskolába, és azt is, ahogy megvédte, amikor valaki bántotta. Az utolsó emléke az volt a fiúról, hogy rejtélyes módon, minden szó, vagy bármiféle magyarázat nélkül eltűnt, amikor Lilith szülei meghaltak, és ezután ő egyedül maradt - magányosan és összetörten. Ebben a pillanatban különféle érzések kavarogtak benne. Harag, amiért annyi éve magára hagyta, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. Nem értette, hogy lehetett pont ő a keresett vámpír, vagy, hogy egyáltalán mit keresett a városban. Annyi kérdése lett volna, oly sok minden vált egy szempillantás alatt érthetetlenné.

Hirtelen hasított belé a felismerés, hogy ha válaszokat akar kapni, akkor lépnie kell, mielőtt újdonsült csapatuk másik két tagja ki nem végzi. Felpattant a földről és az aggodalomtól csillogó szemű Samhez fordult.

-Azonnal szólj nekik, hogy ne bántsák! - kérte nyomatékosan, majd a reakciót meg sem várva kiviharzott az ajtón, magára hagyva az értetlenkedő fiút.

Úgy rohant lefelé a lépcsőn, majd kifelé az udvarra, mintha a saját élete múlt volna rajta, mit sem foglalkozva az őt méregető vendégekkel. Igyekezte átverekedni magát a tömegen és megtalálni a fiúkat, mielőtt még túl késő lett volna, azonban bármerre is nézett, sehol nem lelte sem őket, sem pedig a célpontot. Lassan kezdett eluralkodni rajta a pánik, amikor egy hideg tenyér a hátára simult.

-Szóltam nekik. A kocsinál vannak. De ezt meg kéne magyaráznod. - közölte Sam a lánnyal.

-Igen, tudom. - sóhajtott az megkönnyebbülten. - Mit csináltak vele? - kérdezte gyanakodva, hiszen ismerte Damont és biztosra vette, hogy nem hagyta futni a vámpírt, mi több, Dean sem tűnt olyan típusnak, aki csak úgy elszalaszt egy kínálkozó alkalmat.

Sam megrázta a fejét, ezzel jelezve, hogy ötlete sincs, majd kezét továbbra is a lány hátán pihentetve finoman indulásra késztette a parkoló autók felé, hogy válaszokat kapjanak.

A díszkivilágítástól egyre távolabb haladva a sötétség is növekedett körülöttük. Távoli morajként hatott csupán az Alapítói Bál forgatagának zsivaja. Feszült csendben lépkedtek az Impala mellett álldogálók felé, akik még kínosabb csendben várták őket. Még a vak is láthatta, hogy egy cseppnyi szimpátia sem volt bennük egymás iránt, így felüdülés volt számukra a bővülő társaság.

-Mit csináltatok vele? - kérdezte Lilith azonnal, bármiféle bevezetés nélkül.

Damon nem válaszolt, csupán az Impala mellett parkoló kék Chevy Camarojához sétált és egy laza mozdulattal felnyitotta a csomagtartót, amiben a megkötözött vámpír vergődött.

Lilith immár bizonyosságot nyert. A villámokat szóró szemű fogoly az ő gyerekkori barátja, David Flemming volt. Azonban első ránézésre tudta, hogy ő már rég nem az, akit ismert. Nem csupán azért, mert azt eltelt évek alatt felnőtt, hanem azért is, mert a szemeiből nem sütött más, csupán vérszomj és gyűlölet. Abban a pillanatban kételkedni kezdett az elhatározásában, miszerint felteszi neki az összes égető kérdését és kiharcolja, hogy életben hagyják. Nem látta másnak, mint egy gyilkos szörnyetegnek, és elképzelni sem merte, hány ártatlan ember vére tapadhat a kezéhez. Jóllehet, Damon is az ő fajtája volt, mégsem rémítette meg sosem a tekintete.

-Elárulnád, miért olyan fontos, hogy ne öljük meg azonnal? - tette fel Dean gúnyosan a kérdést, melyre a válasz mindannyiukat érdekelte.

Lilith egy percig csendben bámulta tovább Davidet, mielőtt összeszedte magát és képes volt választ adni.