A vörös szempár [ Jimin FF ] BEFEJEZETT

- 15 -

-Tudod jó néhány éve meghoztam egy döntés, amit mára már bánok. – mondta, továbbra is a tájat bámulva. – Tudom, hogy nem szabadott volna most találkoznunk, de 2 nap múlva elhagyom Koreát pár hónapra. – sóhajtott egy nagyot, majd felém fordult. – Mi nem a házban találkoztunk először. Amikor a házban a csuklódra fogtam, minden egyes emlék átfutott az agyamon, amit elakarok már régóta felejteni. Vagyis eltemetni.

-Nem igazán értem mire akarsz kilyukadni, szóval elmondanád a lényeget? – kérdeztem, mert ennek így nem láttam értelmét.

-Inkább megmutatnám, ha nem baj. – nézett a kezemre engedélykérően, mire én csak bólintottam egyet, majd megfogta. – Hunyd be a szemed.

Behunytam a szemem, mikor a sötétségben találtam magam vele. Az összes emlékeimmel együtt. Megpillantottam az egyiket, amit egyből fel is nagyított, hogy láthassam az egészet.  Egészen mozis hatása volt...
A szobában ültem a bátyámmal. A szemem könnyes lett, majd a kezemen éreztem egy szorítást.

"-Héé, ne sírj kis szívem. Ígérem, hogy nem lesz semmi baj. De nekem most elkell mennem, rendben? Visszajövök, ígérem. – puszilta meg homlokom hosszan s fájdalmasan, majd kisétált a szobámból. Akkor még nem tudtam, hogy többet nem látom..."

Visszatértünk a valóságba. A szemeimet nem akartam kinyitni. Nem ment. Ő nem lehet Tae. Ő kizárt, ő meghalt.

-Cho, kérlek nyisd a szemed.. – mondta halkan, mire megszorította a kezem.

-Miért? – kérdeztem remegő hanggal.

-Csak nyisd ki. – mondta lágyan, mire kinyitottam a szemem. – Visszajöttem. – suttogta, szinte alig hallhatóan, mire kicsordult szeméből egy könnycsepp.

-Nem, te nem ő vagy! Ő meghalt! Ő nincs már.. – kiáltottam el magam, mire felpattantam a padról és elkezdtem elfelé hátrálni a padtól. – Te nem ő vagy. Nem lehetsz. – suttogtam magam elé, mire a földre ültem. Felhúztam a lábam, s átöleltem a térdeimet, majd dülöngélve próbáltam megnyugtatni magam. V hozzám lépett, majd leült mellém, s magához vont. Kezeivel körbe ölelt, fejét pedig vállamra hajtotta. Szipogni kezdett, mire én csak még jobban sírtam.

-De.. én vagyok az hercegnőm.. – szipogta, majd a becenév hallatán felkaptam a fejem, s rá néztem.

-Mit mondtál a vidámpark előtt, mert nem mertem legelőször bemenni? – szögeztem neki a kérdést, amire csak is a bátyám tudhatja a választ. Senki más..

-Azt mondtam, hogy "Ne félj, nem lesz baj. Melletted leszek végig. Aztán otthon eszünk vacsi után a szobába barackos sütit." . Erre felvidultál és azonnal bementünk. Még egy kis sebet is szereztél, amit én tapasztottam le neked. – ennyi volt, bebizonyította, hogy ő az. De még hihetetlen, hogy ő Taehyung. Válaszát meghallva, nyakába borultam, s pólóját kezdtem görcsösen szorongatni. Annyira ölelgettem, hogy végül a földön kötöttünk ki.

-Annyira hiányoztál. Bánom, hogy akkor ott hagytalak, annak ellenére, hogy megígértem, hogy veled leszek halálod napjáig. – mondta sírva, amitől én is csak jobban sírtam.

-Anyáék azt mondták, hogy meghaltál. Olyan ürességet éreztem belül. Először azt sem tudtam mi az. Nem is beszéltem senkivel 2 évig. Mindig abban reménykedtem, hogy amikor haza megyek a suliból, otthon vársz engem a kanapén. Aztán ahogy mindig, felkapsz és agyon puszilgatsz, majd segítesz megírni a házit aztán meg együtt csináljunk valamit. De ez mind álom maradt. El sem tudod képzelni, miket éltem át nélküled. Soha..soha a büdös kurva életbe ne merészelj magamra hagyni megint. – szorítottam magamhoz, majd ő is engem.

Sokáig feküdtünk még így. Egyikünk sem akarta a másikat elengedni. Nem zavart, hogy december van, hogy hideg. Egyikünket sem. Most csak szimplán feküdtünk ott egymáson, és próbáltunk megnyugodni.

Utána beszélgettünk még egy kicsit, majd haza vitt. Nagyon fáradt voltam már a sok sírástól, ezért miután lefürödtem egyből be is estem az ágyba.