A vörös szempár [ Jimin FF ] BEFEJEZETT

- 26 -

Miután Yoongi felsegített a furgonba, mit sem törődve azzal, hogy nem szereti ha ölelgetik, én megöleltem őt, s pillanatokon belül ölelt ő is vissza jó szorosan. Még hogy nem szereti...

-Jiiiin! – sikítottam fel mikor megpillantottam az egyik ülésen, majd megöleltem őt is. Vagyis majdnem megfojtottam.

-Még nekem sem örült ennyire. – kuncogott Jimin, mikor visszaültem a helyemre.

-Mert veled még beszédem van. – nyújtottam ki a nyelvem rá.

-Húzd vissza, vagy leharapom. – mondta, s szemei vörösen kezdtek ragyogni, majd  közeledni kezdett én meg visszahúztam. Ez komoly? – Ügyes kislány. – mosolyodott el.

-Aish.. kikészítesz már is. Nincs itt valami pót ruha valakinek? Kényelmetlen már ez a ruha meg a cipő is. – kérdeztem, majd körbe néztem a kis furgonba, hátha szemet szúr valami kényelmesebb textil, de azonnal fejbe vágott a valóság. – Várjunk! KOOK! Hol van Jungkook? – kérdeztem kissé hangosabban a kelleténél, szemeimet pedig égették a könnycseppek. Ha ott maradtak, én most azonnal visszamegyek.

-Héé, nyugalom. Ő jól van.. vagyis jobban. Otthon vár. – simított a kezemre Jimin, majd egy bíztató mosolyt engedett el. Visszaültem a helyemre, majd megfogtam Jimin kezét, pontosabban inkább szorítottam.

-Mi az, hogy jobban? Mi történt? – kérdeztem remegő hanggal, kétségbe esetten a mellettem ülőtől.

-Meglőtték. Lekezeltük a sebét, de még gyógyulnia kell. – mondta Jin a másik oldalamról.

-Mi-miattam lőtték meg? – gördült le egy könnycsepp az arcomon, amit Jimin törölt le.

-Ő csak védeni próbált. De ne ostorozd emiatt magad! Nem a te hibád. – fogta meg a kezem Jimin, de én elhúztam tőle. Miattam lőtték meg. Miattam sérült meg. Az én hibám. Még hogy ne ostorozzam magam. Az az ember, aki segített nekem majd' egy éven keresztül, számíthattam rá, a támaszom volt, az aki a lelket tartotta bennem, most miattam fekszik sérülten, meglőve. Miattam sebesült meg.

A sok rossz gondolat miatt, hevesen kezdtem a levegőt venni, hirtelen nem jutottam elég oxigénhez, majd sírni kezdtem. Yeej, szia pánik roham! Rég láttuk egymást, de kicsit sem hiányoztál! Pusztulnál ketté...

Pár pillanattal később egyre kevésbé láttam, levegőt is nehezen vettem, a végtagjaim pedig egyre csak nehezedtek el. Izzadni kezdtem, s habár a két oldalamról érkező hangokat, - igaz tompán - hallottam, de semmi értelmeset nem vettem ki belőle. Végül levegőt sem kaptam. Fogalmam sincs, hogy mikor, de éreztem, hogy a pipát a számhoz tartják, szól Jin, hogy jön a pipa, majd fújnak. És újra. És újra, addig folytatva míg nem kapok levegőt, majd ezt követően kitisztulni látszott a látásom, kicsivel később a hallásom is visszatért.

Na igen. Ezek a "pánikrohamok" még akkor kezdődtek mikor Jimin és Tae elmentek. Jungkookkal éppen erről beszéltünk, hogy mennyire rosszul esett az, hogy csak így itt hagyott a fekete hajú, mikor minden erőm elhagyott ami segített megtartani, s összecsuklottam. Izzadni kezdtem, elkezdett a látásom homályosulni, egyáltalán nem kaptam levegőt, sőt volt rá alkalom, mikor a lábam is rángott. Jungkook szerzett nekem - fogalmam sincs honnan - egy asztmapipát, majd pillanatokkal később jobb is lett. Természetesen hozzá jött a friss levegő, egy pohár víz és a többi, de a lényeg, hogy elmúlt. Namjoon és Jin is segítettek már, de Koo tudta a legjobban, hogy mit kell csinálni. Vele hamar estem ezeken át. Ezek után sosem hagyott egyedül aludni, így mindig velem aludt - már amikor a munkája engedte - .

Gondolataimból egy édes, aggódó hang rántott vissza.

-Minden rendben van. – suttogta. Ennyit mondott, megfogta a kezem, majd a furgonban beállt a csend.

Az út csendesen telt, mindenki gondolkozott. Hála istennek, hamarabb megérkeztünk, mint gondoltam, így amint megállt a jármű, egyből a házba rohantam, ott pedig Jungkook szobájába. Mit sem törődve azzal, hogy alszik-e vagy sem, berontottam a szobába. Kook az ágyon feküdt, kitakarva. Alszik. A hasán egy hatalmas kötés volt, ami gondolom, a sebét takarhatta. Leszaladtam a konyhába, vizet forraltam, majd dobtam bele kakukkfüvet, szereztem egy kendőt és új kötést, majd visszamentem a fiúhoz. Megmostam a kezem, majd neki láttam a sebe újra kötésének, hiszen átvolt vérezve. Amint leszedtem, megtörölgettem a sebét a vízbe mártott kendővel és letapasztottam újra. Ébredezni kezdett, így megfogtam a kezét.

-Cho? – kérdezte erőtlenül, rekedt hangon, amitől sírni kezdtem. Sosem hallottam még pont az ő hangját ennyire erőtlennek

-Sajnálom Koo. Sajnálom. Sajnálom. Nem akartam, hogy bajod essen. – hajtogattam folyamatosan neki, mire megszorította a kezem, s kinyitotta szemeit.

-Nem tehetsz semmiről. Nem a te hibád. - suttogta továbbra is halkan.

-De. Tehetek róla..

-NEM! Nem a te hibád. Fogd fel, oké? – emelte fel hirtelen a hangját, mire bólintottam egyet. – Ne haragudj. Nem akartam kiabálni. Gyere, feküdj ide. – mondta, majd megemelte a paplant.

-Nem lesz baj? – kérdeztem félve.

-Nem lesz semmi baj. Gyere. – emelte fel a takarót, majd bebújtam mellé. Kinyújtotta a kezét oldalra, amire ráfeküdtem, majd betakart minket és a mellkasára húzott, én pedig derekát öleltem át, vigyázva a sebére. Simogatni kezdte a hátam, majd sóhajtott egyet. – Jól vagy? Nem bántottak?

-Nem bántottak és most már jobban vagyok, hogy itt vagyok. – suttogtam és úgy voltam vele, hogy majd elmondom, hogy pánik rohamom volt, majd elnyomott az álom pillanatok alatt.

Jimin szemszöge:

A kocsi amint megállt, befutott a házba. Tudom, hogy Kookért aggódik, de.. ennyire jó lett a kapcsolatuk, míg távol voltam? Ez elég rosszul érintett, de betudtam annyival, hogy Kookkal lett nagyon jó kapcsolata, ő meg nem használja ki Chot.

-Ne aggódj, nincs köztük semmi. Csak szimplán félti Kookiet. – rántott vissza a valóságba Nam, mikor is a vállamra fogott. – Ma este bizonyára nála alszik, szóval max vigyél neki ruhát és hagyd pihenni. Addig tedd félre a féltékenységed. – mondta, majd bement a házba. De mi..nem is..

-Te sunyi! – kiabáltam utána. A házban lerugdostam a cipőmet, majd az emeletre mentem Chonak ruhákért s megnézzem jobban van-e. Amikor a furgonban rosszul lett, egyenesen sírtam és kiabáltam, hogy Jin vagy Nam csináljon valamit. Cho egyszer csak összeesett, elfehéredett és nagyon nehezen vette a levegőt. Jin egyből kapcsolt, míg én kiabáltam, ő engem túlkiabálva szólt a többieknek, hogy azonnal keressék meg a pipát. Azonnal keresni kezdték, közben a hajamat téptem: mikor jön már rendbe. Jin az ölébe húzta a lányt, majd számolva kezdte a pipát adagolni neki, s közbe beszélt is hozzá. Oda kúsztam hozzá, már amennyire sikerült, majd megfogtam a kezét, bíztattam, hogy sikerülni fog, hisz erős. Megkönnyebbülve ültem mellé mikor minden rendben volt, de egy ideig csak nézett maga elé. Azt mondta Nam, ilyenkor nem szabad hozzá szólni.

A szobájában a gardróbjában kezdtem keresni valami kényelmes után, de nem találtam semmi olyat, ami most jó lenne neki.

-Akkor marad az enyém. – suttogtam, majd bezártam a szekrényt s a szobámba indultam. Ott ki vettem az egyik melegítőm és egy fekete felsőm, majd Kook szobájába mentem.

-Jimin, ez nem az aminek látszik. Tudom, eléggé félre érthető, de ne értsd félre. Azzal nagy hülyeséget követnél el. – szólalt meg Kook nagyon halkan.

-Mégis miért ne gondolnék semmire? Te itt fekszel póló nélkül, ő meg ott.. rajtad, ember! – akadtam ki halkan. Komolyan mondom, még ilyet.. az agyam eldobom.

-Te balfasz... te hagytad itt. Én csak mellette voltam, amikor szüksége volt rám. Szinte már a húgomnak tudnám mondani. Ő engem meg a bátyjának. Ne gyere itt nekem a marhaságaiddal, mert felállok és olyat mosok be, hogy még magam is megbánom. – akadt ki, meglepően elég halkan, mire letettem a ruhát az ágyra, majd miközben elmagyaráztam neki, hogy öltöztesse át, kimentem, majd a saját szobámba slisszoltam. Átöltöztem, s amint a fejem a párnát érte, szemeim úgy csukódtak le.