Visszatért érzések/BEFEJEZETT

doce

Kínos csendben ültünk a hátsó teraszon, és órák óta nem beszélgettünk. Csak annyit szóltunk egymáshoz, hogy "ideadnád a matek könyvet" vagy "van nálad radír?". Mindhárman a gondolatainkba merültünk, és a házikba temetkeztünk.

Most sem a könnyebb utat választottuk, és inkább tanultunk, minthogy beszélgessünk. Pedig általába be sem áll a szánk...

Fogalmam sincs, hogy a fiúk miken gondolkoztak, de az én gondolataim a Mclayyel való kapcsolatom körül forogtak.

Az óvoda második évében érkeztük a városba és a tesóim ellenében nekem nagyon hehezen ment az ismerkedés és a beilleszkedés. Brandon és Bryan már az első nap barátokat találtak, és kialakítottak egy saját ganget. Míg én leginkább az óvónővel rajzoltam és beszélgettem. A negyedik egyedültöltött nap végén, egy halványbarna hajú, barna szemű, villám mcveenes pólóban lévő kisfiú lépett mellém a tesóim kíséretében. Azt kérdezte nem-e akarok velük versenyautózni, mire én boldogan mondtam igent. Attól a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettünk, és kialakult közöttünk egy szoros kötelék, ami éveken át töretlen volt.

Az iskola első heteiben a fölöttünk járó fiúk direkt megrúgtak a labdával, aminek köszönhetően elestem a salakpàlyán, ezért kiszakadt és koszos lett a ruhám. Sírni kezdtem, de pillanatokon belül egy segítő kéz nyúlt felém, és megmentett. Válaszul, minden erejét beleadva elrúgta a focilabdát, ami egyenesen eltalálta a másodikos fiú hasát.

Negyedik osztályban sehogy sem akart összejönni a négyes környezetismeretből, ami miatt nem vehettem részt a következő hokimeccsen. A délutáni sport helyett minden erejét beleadva megpróbálta elmagyarázni a tananyagot.

Végül nem lett meg a négyes, de ő akkor is segíteni próbált.

Hatodik elején már csodáltam a fiút. A laza és kedves természetét, a gödröcskéit az arcán, amikor nevet, és a homlokán megjelenő ráncokat; amikor összehúzott szemekkel koncentrált. A rendkívüli tehettségét a sportban,ami az életem része és az érettsége ellenére is játékos viselkedését.

Az évek során együtt nőttünk fel. Együtt homokoztunk, együtt ballagtunk az oviból, együtt léptük át az iskola kapuját, együtt nyertünk az első meccsünkön és amíg a közelemben volt sohasem éreztem magam egyedül.

De elment.

Elment hatodik év végén a Rogersbe, és vele együtt egy részem is távozott.

A kedves, segítőkész fiú, akit elnyelt a magángimi fénye, és egy teljesen más énjét hozta elő. Egy igazi seggfej lett.
Miután a Wilistonba kerültünk elfelejtett inteni az utcán, messziről kerülni kezdett minket, és ellenségként lépett a pályára, felrúgva a közös múltunkat.

Emlékszem. A hasam görcsberándult, a pulzusom megemelkedett, a szívem pedig millió darabra tört, amikor egy fintorgással és egy fejrázzással jutalmazott a meccs végén. Úgy éreztem elveszítettem, és hogy sohasem kaphatom vissza.

Mindennél jobban utálni kezdtem. És ha őszintén belegondolok, ezzel akartam magam mellett tartani. Ha érzek iránt valamit, harag, gyűlölet; még mindig jobb, mintha teljesen kitöröltem volna az életemből.

De a sors ismét keresztezte az útjainkat, és Kol Jayden  Mclay berobbant ismét az életemben.

A szívemet melegség járja át akárhányszor a közelemben van, és valahányszor meglátom a gödröcskéit a kipirosodott arcán, egy apró szilánk a szívemből, ismét a helyére kerül.

Mellette újra annak a mosolygós, életvidám lánynak érzem magam, és a hasamban meglapuló pillangók akarva akaratlanul is újra mosolyt csalnak az arcomra.

Talán igazuk lenne a többieknek? Talán tényleg mi mindig is többek voltunk a másik számára?

Szeretem?

A kérdések csak úgy cikáztak a fejembem.

Van az a mondás, hogy a gyűlöletet csak egy hajszál válassza el a szerelemtől.

Talán velem is hasonló a helyzet.

Talán azért fájt annyira amit tett, mert mindvégig szerettem, mert végig többet jelentett mint egy barát?

A felismerés kezdett kitörni, de én, sosem voltam az a bizakodó és reménykedő. Ameddig nem látom tisztán a dolgokat, nem gondolkozom.

Végül hosszas eszmecsere után a fejemmel, döntésre jutottam.

Első sorban kibékülök ezzel a két tökfejjel, és megbeszélem velük ezt az egészet. Aztán anya tanácsára nem zárkózom el a lehetòségektől. Ezentúl nyitott szemmel fogok járni.

-Sajnálom a délutánt!-böktem ki végül, megtörve ezzel a túlságosan hosszúra sikeredett kínos csendet....

-Min mosolyogtok így?-szálltam be a kocsiba már reggel, és azonnal a füzeteim között kezdtem kotorászni. Előző este sikerült mindent megbeszélni, és a mai napot már szokásosan indítottuk. Én felkeltettem őket, ők visszaaludtak, majd megint és megint, vegül alig maradt időnk, behabzsoltuk a műzlit,  és kissé késve de elindultunk a suliba. És szokásosan matek házit írok, míg ők elől, mindig valami hülyeségen törik a buksijukat.

-Brandonnak van egy elmélete!-biccett a bátyánk felé Bry, aki önelégülten elvigyorodott

-Na halljam!-forgattam meg a szemeim,
mivel tudtam, hogy addig ameddig nem hallgatom meg őt nem hagyja abba a vigyorgást.

-Mi van, ha valójában én vagyok Bryan és Bryan, vagyis ő-mutatott a mellette ülő fiúra-én.

-Mi van?-néztem rá értetlenül, mivel túlságosan korán volt, hogy felfogjam a hülyeségét.

-Ahhj! Tudtam, hogy te se fogod megérteni!-sóhajtott, mintha annyira negéz dolog lenne bővebben elmondani.-Ugye azt tudjuk, hogy amikor megszülettünk, Brandon született meg elsőnek, majd a másik fiú Bryan és te mint egyetlen lány-magyarázta mire bolintottam-Mivel te lány vagy, te tuti, hogy Brook vagy. De mi..-mutatott magukra-Honnan tudjuk, hogy azok vagyunk, akiknek hívanak?-a továbbra is értetlen fejemet látva folytatta-A kórházban az első kisbaba karszalagjára ráírták, hogy Brandon, a másodikra pedig, hogy Bryan. De azt idővel leszedték. És mivel teljesen ugyan olyanok vagyunk; mi van ha a szüleink összekevertek minket. Ha valójában Bryan teste a legidősebb és őt akarták az ősök Brandonnak nevezni. Csak összekevertek. Kisebb korunkban is sokszor hívtak a másik nevén, de ez eddig meg se fordult a felyemben!-magyarázott tovább teljes átéléssel.

-Te hülye vagy!-jegyeztem meg és egy szemforgatás után visszatértem a sgzintén hülye matekhoz.

-Csak nem érdekel mivel nem rólad szól; ha te lennél a helyemben téged is aggasztana a tény, hogy valójában nem is az vagy akinek mondanak!

-Szerintem meg a szüleink nem hülyék! Nem kevertek össze titeket és csak úgy megjegyzem, hogy velem is volt már úgy, hogy hirtelen Brynak vagy Brannek szólítottak!-néztem fel a füzetemből és megvontam a vállam.

-Akkor az is lehet hogy te vagy én, én vagyok Bry és Bryan pedig te!-utogattott idétlenül, mire kínomban egy pisztolyt mutatva fejbelőttem magam.