Visszatért érzések/BEFEJEZETT

catorce

-Mindig is akartam egy ikertesót!-szólt közbe a Benji barátnője, cseppet sem zavartatva magát, hogy épp egy nagy beszélgetésben vagyunk benne. Lassan egy órája élvezzük a régi barátunk és a barátnője, Victoria társaságát, a Lolo nevű hangulatos kis kávézóban.

Újabb és újabb régi emlékek bukkantak fel, miután mindenki elmesélte azt a jó néhány évet, ami kimaradt. Benji miután Japánba költöztek Balettozni kezdett, és ott ismerkedett meg a jelenlegi barátnőjével, akivel másfél éve vannak együtt.

Victoria.

Egyszerűen képtelen elviselni, ha nem ő a téma, ezért állandóan közbeszól, és félbeszakít minket.

-Úgy irígykedek rátok!-tette hozzá, és a szépen manikűrözött körmét összekulcsolta maga előtt.

-Hát, vannak jó és rosszoldalai is!-vonta meg a vállát Bryan

-Sokkal nagyobb kötelék van köztünk, és mindenben számíthatunk egymásra!-tettem hozzá

-De azért gondolj bele, milyen érzés osztozni a szülinapodon...-húzta el a száját Brandon, majd elnevette magát-De egyébként mindig hatalmas hangulat szokott lenni, és van három különböző tortánk...

-Mindig is kiváncsi voltam valamire!-húzta egy nagy vigyorra a száját a lány, mire mi négyen kétségbeesetten összenéztünk-Ha megcsíplek téged..-húzta meg Brandon arcát, mint egy öregnéni. Mire a bátyám fájdalmas tekintettel kapott a piros folt felé.-Akkor ti is érezni fogjátok? Vagy ha az egyik szomorú, megérzitek? Vagy ha...?-kérdés kérdés után jött, de én nem tudtam figyelni. Mert leragadtam az elején, és legszívesebben a falba ütöttem volna a fejemet.

Ez a csaj nem normális.

Nem tudom, milyen lénynek képzeli az ikreket, de semmi ilyesmiről nincs szó.
Ha Brandonnal fáj a keze, akkor max jól kiröhögjük...

-Figyelj...-kezdett bele egy nagy, könyörgő sóhaj után Bryan, és lassan magyarázni kezdte, hogy ilyen a valóságban nem létezik.

"Ha még egyszer megszólal én kiugrok egy kamion elé"-írtam egy gyors üzenetet Mclaynek, és tovább kavargattam a forrócsokimat, mintha baromira érdekes lenne

"Megmenselek?"-jött pár másodperc múlva a válasz.

Akarva akaratlanul is nagyot dobbant a szívem, és elmosolyodtam.

"Megtennéd?"-pötyögtem be a válszt

"Meg"-jött gyorsan az ützenet

-Srácok!-szólt közbe Kol, mire mindannyian kérdően fordultunk felé.-Ha nem lenne baj, akkor Brook és én lelépnénk...-kezdett bele, mire szinte mindenki egyszerre fordult felém. Mintha valami előre programozott robotok lettek volna. Elég ijjesztő amúgy.

-De csak, ha tényleg nem baj...-kontraztam rá, és a táskámért nyúltam.

-Nem! Persze!-ocsúdott fel elsőnek Brandon-Menjetek csak!-nézett mélyen a szemembe és egyetlen egy pillantással rengeteg mindent üzent.

Kíváncsiság, aggodás, kétségbeesettség és persze az "én megmondtam".

-Sziasztok!-köszöntünk el végül, és a kijárat felé indultunk, de még pont elcsíptem Victoria hangját.

-Együtt vannak?-a választ már sajnos nem hallottam, de jobb is így.

-Köszönöm!-fordultam Kol felé, miután sikeresen kijutottunk a sárkány barlangjából-Már nagyon elegem volt.

-Nekem is. Ez a csaj biztos nem százas!-tette hozzá-És mit szeretnél csinálni, most hogy sikeresen meglógtunk?

-Hmm..-kezdtem gondolkozni-Nemtudom...de nem akarok haza menni...

-Akkor bízd rám!-mosolyodott el

-Oké!-egyeztem bele, mindekttőnket meglepve ezzel.

Kol kocaijában ültünk, és a belváros felé tartottunk.

"Válaszokat akarok otthon"
"Egyébként szépen leléptetek"
"Köszi"
"Otthon tali"
"Vigyázz magarda, és Mclayre is"
"Jó szórakozást"
"De még nem akarok nagybácsi lenni"

Az arcom azonnal vöröses árnyalatra váltott, amint elolvastam az üzenetet és ez a mellettem ülő fiúnak is feltűnt, mivel aprókat felém pillantva, kérdőn bamult.

-Brandon szokásos hülyesége!-forgattam meg a szememet, mire megnyugvóam felsóhajtott.

Egy pillanatra átfutott a fejemben, hogy mi van, ha azt hitte valami fiú üzenetén mosolygok, és féltekeny lett. De rögtön el is hesegettem őket..

Ugyan miért lenne féltékeny?

Kol és én barátok vagyunk...

-Szóval hova megyünk?-kérdeztem miután egy halom kaja kíséretében elhagytuk a plázát, és beszálltunk a kocsiba.

-Meglepetés!-vágta rá egyszerűen

-De ne mááár!-húztam el az "á" betűt

-Nem mondom el!-rázta meg a fejét mosolyogva-Nem! A kiskutya szemek már nem használnak...-nézett vigyorogva rám, mire én duzzogva lebiggyesztettem a számat.

-Úristeen!-kiáltottam fel az ismerős környéket meglátva, ezzel egy kisebb szívrohamot hozva a mellettem ülő fiúra.-A tópartra megyünk!-jegyeztem meg mosolyogva, mire Kol egy büszke mosollyal bólintott.

Lekanyarodtunk a tóparthoz vezető útra. Mire azonnal felszínre törtek az emlékek. Kisebb korunkban volt itt egy halászháza a nagyszüleinek, és rengeteg időt töltöttünk itt.

-Rég voltam itt!-jegyeztem meg

-Én is!-válaszolt, és biztos voltam benne, hogy hozzám hasonlóan neki is előtörtek az emlékek.

-Miért van takaró a kocsidban?-vontam fel az egyik szemöldökömet és kérdőn pillantottam rá a fiúra, aki időközben leparkolt és egy takarót szedett elő a csomagtartóból.

-Sosem tudhatom, hogy mikor kell megszöktetnem egy lányt...-vonta meg a vállát, majd lezárta a csomagtartót

-Szóval ez a védjegyed?-fontam magamelőtt össze a karjaimat.-Megszökteted a lányokat, majd szervezel egy titkos kis pikniket?

-Nem teljesen így van!-támaszkodott neki a kocsinak-Nem akármilyen lányokat. Csak azokat, akik különlegesek számomra, és Miller  vezetékneve...

Lefagytam.

Szó szerint úgy álltam előtte mint egy jégszobor, annak ellenére, hogy az arcom millió árnyalattal pirosabbá vált ismét.

Kihasználva az alkalmat, közelebb lépett hozzám, és egy kósza tincset a fülem mögé tűrt. Még pirosabb lettem és közben imátkozni kezdtem, hogy ne érezze meg az eszeveszett szívdobogásomat.

-Mehetünk?-kérdeztem halkan, még mindig sokkos állapotban. Kol mosolyogva bólintott egyet, és a kezem után nyúlt.

Kérdőn pilllantottam hol rá, hol az összekulcsolt ujjainkara, mire hozzátette:

-A végén még eltévedsz az erdőben, és ismét meg kell, hogy mentselek....