Elrabolt szerelem

4. fejezet

Éppen a plafon bámulása közepette elmélkedtem az életemről, mikor a telefonom az ágy végében megzizzent a telefonom. Anna volt az. Kérdezte, hogy mikor jöhet át. Egy kicsit visszajött az életkedvem, és kirohantam a nappaliba. Anyuék kinn ültek a kanapén a tévé előtt. Megálltam az ajtóban és csak bambán néztem rájuk.
- Mit szeretnél kicsim?
- Hááát.... Izé. Azt szeretném megkérdezni, hogy átjöhet..
- Anna? Jöjjön. De csak tanulni. Mondjuk a törit átnézhetnéd vele.
- Ő is látta a dogám. És ő sem érti. Mármint, hogy miért kaptam egyest.
- Rendben. De azért nézzétek át, és ha lehet, akkor felelj.- Mosolygott.
Én csak kedvesen bólintottam és futottam be a szobámba, ráugrottam az ágyamra és visszaírtam Annnának.
Z: Jöhetsz!
A: Jeeej. Lassan indulok.
Z: készüljek valamivel?
A: Nem kell. Mondjuk valami rágcsa jöhet.
Z: rendben. Siess
A: Oksi. Most lépek ki a kapun.
Kimentem a konyhába és pattogtattam ám egy adag kukoricát, és kiöntöttem egy tálba. Bevittem az asztalomra, és visszamentem a konyhába. A hűtőből kivettem a limonádét és töltöttem mindkettőnknek, majd azt is az asztalomra tettem. Elővettem a füzetemet amibe a vázlatot. Nagy nehezen előkotortam a táskám mélyéről, de már hallottam, ahogy Rockilla ugat, amivel Anna megérkezését jelezte. Hallottam ahogy anya beengedte. Kimentem az előszobába, ahol már cipő nélkül várta, hogy anyu előkotorta a papucsát.
Amikor nagy nehezen előkapta megfogtam a csuklóját és berángattam a szobámba.
- Na mit csináljunk? -kérdezte
- Vázlatot elhoztad? Mert le kéne másolnom.
- Aha. Persze.- vágta hozzá füzetét
-Kösz. - Mondtam, majd kinyitottam és elkezdtem másolni. Ő elővett egy másik füzetet és rajzolni kezdett bele.
- Amúgy mi volt az a nagy ijedség ma? Amit elmondtál abból nem derül ki nagy dolog. Szóval?
Vettem egy nagy levegőt és belekezdtem:
- Előszöris amikor suliban bambultam, észrevettem, hogy bámul engem egy fekete ruhás alak. Egy férfi. Majd amikor elindultam haza a rövid úton hallottam, ahogy valaki követ. Erre én el kezdtem futni, de követ. Nem tágít, követ. Minél gyorsabban futok, annál közelebb került hozzám az alak. Mikor kiértem akkor is hallottam a bokorból a hangot. Sietve indultam haza, de hallottam, hogy a hátam mögött jön valaki. Egyszer csak megragadta a vállam. Ez voltál te.
- Megmentettelek! - fejezi be a történetet.
- Pontosan.
- Én mindig megmentelek téged. Ne aggódj.
- Tudom. - Mondtam, majd látom, közeledik és megölelt. Szorosan magához szorított, én pedig erősen hozzábújtam. Ott ültünk egy jó darabig, mire egyszer szétváltunk.
- Másolnom kell. Mert nem sokáig maradhatsz- mondtam. Ő csak bólintott és visszament rajzolni.
Egy idő után egyre jobban kezdtem unni a helyzetet.
- Nem hallgatunk valamit?
- De. Van pár új kedvenc számom, azt elindíthatom.
- Rendben.
Elkezdtünk zenét hallgatni. Egyszerűen imádtam őket. Pár régi számot is hallgattunk, amiket üvöltve énekeltünk. Majd odaült a zongora elé, és nehezen ugyan, de megpróbálta eljátszani a Snowman-t ami az egyik kedvenc dalom.
- Na jó feladom. Játsz inkább te. Ügyesebb vagy.
- Az, hogy zongoraórára járok, nem tudok.
Ő csak passogott rám, mire én nagy nehezen osaültem a zongora elé és játszani kezdtem. Ő csak állt és nézett rám, és tátott szájjal hallgatta, ahogy zongorázom.
Amikor befejeztem a dalt, csak rám nézett és megkérdezte:
- Ez melyik dal? Még nem hallottam.
- Hát.... izé.... Ez a dalom
- Dalod?
- Igen.
- Mi az, hogy a dalod?
- Hát.. én írtam.
- Wow. Ezt? De hát ez brutális. Hogy? Mi? Mi a fene? Most lesokkolódtam.
Én csak ültem ott, szerintem el is pirultam egy kicsit.
- Mégegyszer!!!
- Neeeem. Be kell fejeznem a vázlatot.
- Majd leírom neked. Csak játszd el még egyszer.
Nagyon sokáig nyaggatott még. Addig játszottam " szívesen" ameddig titok volt, hogy én írtam. De már nem. Nem akarom magam fényezni.
Felálltam a zongorától és elindultam a füzetek felé. De ő gyorsan odaugrott, és megfogta a füzetem és a tollam, majd úgy tett, mintha másolna engem meg a zongora felé lökött. Na fasza. Leültem a székre, de nem értem a hangszerhez. Ő csak nézett rám boci szemekkel, mire én ismét átszellemültem, majd el kezdtem játszani. És újra. És újra. Addig addig, ameddig be nem fejezte a másolást. Amikor már nagyon sokszor eljátszottam a darabot, felálltam és rávetettem magam a rajzfüzetére.
- Na ne. Hogy rajzolsz így? Ennyire szépen? - Mondtam, miközben lapozgattam a füzetet.
- Add azt vissza! Nem szépek.
Most az én szám maradt nyitva. Sosem láttam még. Egyszerűen brutális. Még hogy nem tud rajzolni? Szégyen.
- Ezt hívom annak, hogy nem tudsz rajzolni?
- Ezt hívod annak, hogy nem tudsz zongorázni?
- Nana. Nem visszalökni a kérdést. Választ kérek!
- Igen. Én nem tudok rajzolni.
- Én meg zongorázni. De ezek nagyon szépek. Kaphatok egyet?
- NEM!!!
- Naaaa. - Most én néztem boci szemekkel, mire ő nagy nehezen elővett egy rajzot. 
- Tessék. Örülj! - mondta unott, beletörődött hangom.
Nem mondtam semmi, csak odasétáltam a parafa táblámhoz és kitűztem középre. Egy kutyát ábrázolt, ami egy lány ölében feküdt. A háttérben pedig egy gyönyörű szép patak, pár fa és egy híd.
- Köszönöm! - ugrándoztam örömömben, mikor megfordultam a falamtól. Gyönyörű!
- Egynek elmegy. De akkor kérem mégegyszer a dalod! - jelentette ki félig durcás hangon. Én odaültem a hangszer elé, és játszottam. Egészen addig, amíg haza nem kellett mennie.
Kikísértem a kapuhoz, és elköszöntünk. A biztonság kedvéért addig néztem, amíg a kapujukat át nem lépte. Utána visszamentem a szobámba és ismét bezuhantam az ágyamba és folytattam az elmélkedést, hogy ki mennyire és miért utál.