Elrabolt szerelem

11. fejezet

Egyik este ismét lefekvéshez készülődtem. A SRÁC bejött a szobámba.
- Álmos vagy? Legyek a kispárnád? - kérdezte mosolyogva. Én csak szintúgy mosolyogva bólintottam, mire le ült hozzám elég közel. Én kivételesen felé fordultam, és úgy próbáltam elaludni. Ő átkarolt és elkezdte lágyan simogatni a hátamat. Én erre egyre szorosabban hozzábújtam. Ebben a pillanatban fel se tűnt, hogy idegen helyen vagyok. Hamar el is aludtam.
Reggel nagyon kellemesen keltem. Nem keltettek, csak szimplán magamtól felébredtem. Rég volt ilyen. A szememet még nem nyitottam ki, csak a hátamra fordultam és megpróbáltam nyújtózni egyet. Ugyanis ezt egy kéz vagyis kar megakadályozta. Magam mellé néztem, és ott aludt mellettem édesen A SRÁC.
- Te mi a francot keresel itt? - kérdeztem ingerülten, miközben löktem rajta egy kicsit. Ő erre majdnem leesett az ágyról.
- Hát.. Elaludtál és nem akartalak felkelteni.
- És ezért inkább itt aludtál? Vagy mi?
- Pontosabban apám nem tudott arról, hogy eljöttem hozzád. És hát.. mivel nekünk is kell aludni, ezért éjszaka bezárjuk az ajtót. Na és hát.... Bezártak.
- Éééértem.
- Amúgy aranyosan szuszogsz.
- Fogd be, amíg élsz! - mondtam vicces hangnemben. Ő csak felállt és elindult az ajtó felé.
- Van kulcsod?
- Ami azt illeti nincs.
- Akkor hogyan fogsz kijutni?
- Van egy hajcsatod?
- Talán. De nem szoktam használni őket, szóval nem valószínű. - elkezdtem kutatni a táskámban, és mit ad Isten? Találtam.
- Ilyenre gondoltál? - nyújtottam át neki egy hullámcsatot.
- Tökéletes. Pont ilyen kell.
Figyeltem, ameddig próbált kijutni. Csűrte csavarta azt a szegény hajcsatot, mire egyszer csak kattant a zár, és kinyílott az ajtó.
- További szép napot Csipkerózsika!
- Meg ne próbálj még egyszer így hívni, mert...
- Mert mi lesz? - kérdezte széles mosollyal a száján. Én erre csak felültem, és megropogtattam a kezem és a nyakam.
- É-É-értettem hölgyem. Mondta tettetett félelemmel, majd kiment a szobából.
- Hé! - kiáltottam utána.
- Mond- lépett vissza az utolsó pillanatban.
- Reggelit nem is kapok? - mondtam fél viccesen.
- Amíg így kéred a válaszom nem.
- Értem. Akkor. Kedves uram. Kérhetnék valamit, hogy reggeli étkemként elfogyasszam?
- Természetesen. Mit kér a hölgyemény?
- Akármit, csak ne rántottát. Nem szeretem.
- Értem. Akkor majd hozok valamit. - ezzel becsukta maga mögött az ajtót.
A szobában csend lett. Lenéztem a lábamra. Még mindig nagyon fájt. Megpróbáltam török ülésben ülni, de nem nagyon sikerült. A lábfejem még használhatatlan. Oda nyúltam a táskámhoz, és elkezdtem kutatni, hátha találok valami hasznosat. Nem találtam, ugyanis nyílt az ajtó.
Belépett A SRÁC. Ismét egy tálca a kezében, és rajta melegszendvicsek és zöldségek. Leült mellém, majd elkezdtem enni a reggelimet.
- Megfelel?
- Tökéletes. Nagyon finom. - mosolyogtam rá. Ő erre visszamosolygott. Én átnyújtottam neki egy szendvicset, és együtt reggeliztünk.
Ezután odasétált a szekrényhez, belenézett és mivel üresen találta megkérdezte:
- Még ki se pakoltál? Pedig ez a te szobád.
- Hát tudod nem nagyon tudok ráállni a lábamra. Tudod. Mert lyukat lőttek bele. - mosolyogtam rá.
- Értem. Akkor viszont add a kezed. - nyúlt felém két kézzel. És bizalommal megfogtam a kezét, ő pedig maga felé húzott. Az egyik lábamat magabiztosan letettem, de a másikat nem mertem, így a levegőben tartottam.
- Álj rá. Nem lesz semmi gond. Itt vagyok, tartalak. De valamikor el kell kezdened újra használni.
- Valamikor. Nem a lövés után egy héttel.
- Figyelj. Csak segíteni akarok. Na gyerünk.
Én lassan letettem a lábam, de amint a földhöz ért, visszakaptam a levegőbe.
- Nem fog menni. - jelentettem ki határozottan.
- Dehogyisnem. Gyerünk.
Most csak a sarkamat raktam le. Így nem volt olyan elviselhetetlen a fájdalom.
- Na hova menjünk?
- Nemtudom.
Erre elkezdett kísérni. Elmentünk az ajtóig, és a szekrényig. Közben végig fogta a kezem. Mire a szekrényig elértünk nagyon fájt már a lábam.
- Visszaülhetek?
- Persze- mondta, majd visszakísért az ágyamig. - próbálj minél többet járkálni rendben? Hogy fejlesztd a lábadat. - én bólintottam, miközben leültem az ágyamra.
- Na nekem mennem kell. - mondta és kiment a szobából.
Sokáig nem jött be senki a szobámba. Addig volt időm még tovább tréningelni a lábamat. Felálltam és megfogtam a táskámat, majd a szekrényhez bicegve kipakoltam belőle. Az asztalomra kiraktam a képet, és a rajzos cuccaimat. És mit találtam? A táska egyik rejtett zsebében megtaláltam az MP3 lejátszómat, ami nagyjából fél éve eltűnt. Úgyhogy gondoltam hallgatok egy kis zenét. Hanyatt feküdtem az ágyon és elkezdtem a kedvenc számaim egyvelegét hallgatni. Elég jó elfoglaltság.
Amikor az egyik kedvenc számomhoz értem, nyílott halkan az ajtó. Én kikaptam a fülest a fülemből, és gyorsan a párna alá rejtettem. A SRÁC lépett be új fáslival a kezében. Viszont észrevette, hogy valamit elraktam. Sajnos.
- Mit rejtedetsz?
- Semmit.
- Na had lássam azt a semmit. - mondta, majd elindult felém.
Basszus. Elkezdtem akaratlanul is félni. Odajött hozzám, és megfogta a hátam, majd arrébb dobott. De nem durván. Játékosan. Én visszavetődtem, de ő már túl közel volt a párnához. Így hát ahogy visszakerültem a helyemre, ő még mindig a párnához közelített. Pár pillanat volt, és egyszer csak arra eszméltünk fel mind a ketten, hogy ő vészesen közel van hozzám. Pár centi volt köztünk. Ő gyorsan hátrált, és egy óvatlan pillanatban lerántotta mellőlem a párnát. És megtalálta a lejátszót. De legnagyobb meglepetésemre nem úgy reagált, hogy mit keres itt, vagy 5ről volt szó. Csak annyit mondott.
- Milyen zenéid vannak? Meghallgathatom?
Én csak bólintottam, majd a füles egyik felét neki adtam, a másikat pedig a saját fülembe raktam. Sokáig hallgattunk zenét, és lassan egymás mellett fekszünk. A csendes, békés zenehallgatást, ő zavarta meg.
- El is felejtettem miért jöttem. Hogy újrakössem a lábad.
- Rendben- mondtam szomorú hangon, mert tudtam, hogy rohadtul fájni fog. De nem volt vészes. Sőt. Alig éreztem. Nagyon óvatosan próbálta kötözni. És kivételesen sikerült neki.
- Kibírható volt?
- Igen. Már alig fájt.
- Azért, mert már gyógyul.
- Köszi, hogy ennyit foglalkozol velem.
- Nem tesz semmit.
Ezután csak mosolyogtunk egymásra némán. Ismét elindult a szekrényem felé.
- Na végre. Kipakoltál. Ez azt jelenti, hogy egyedül sétáltál?
-. Igen. Próbálkoztam.
- Ügyes. Amúgy. Folytatjuk? - nyúlt a fülhallgató felé. Ismét bólintottam, majd leült mellém. Hamar már feküdtünk, és ő mellkasomra döntötte a fejét. Viszonylag hamar elaludt. De mit nem mondjak. Hamarosan én is követtem.