Elrabolt szerelem

3. fejezet

Amint beléptem a bejárati ajtón, kiskutyám Rockilla rohant hozzám üdvölönli.( Eredetileg Rocky lett volna, csak nem szerettünk volna fiú kutyust, ezért Rockilla lett. Logic) Legugoltam, felkaptam és elindultam a szobám felé, hogy lerakjam a táskámat. De előtte miközben cipőmet próbáltam levenni a lábamról, felkiáltottam
- Megjöttem!
És már a szobám ajtajában is voltam.
- Ilyen hamar? Csak nem rohantál? Úgy számoltuk, hogy fél órával később jössz, szóval sajnos még nincs ebéd. De nemsokára elkészül. Addig rakd le a táskád, moss kezet és ha szeretnél, öltözz át rendben? És rakd le azt a dögöt! - Hát igen. Anyu nem nagyon szívleli a kutyust. Pedig szereti őt, kétség sem férhet hozzá, látom én mennyire babusgatja amikor azt hiszi nem vagyok ott. Csak hát nem ilyen kicsi kutyát szeretett volna. Nem egy tacskót. Pontosítok. Nem a tacskóval val baja. Úgy az összes szobakutyával.
- Rendben. Szóljatok, ha kész, addig megtanulok valamit.
- Nem nem! Lerakod a táskádat, meg azt a büdös kutyát is, és segítesz teríteni. Mondtam, hogy mindjárt kész a kaja. Néhanapján azért segíts.
- Reeendbeeeen.- mondtam hosszan, lassan elnyújtva, mivel enyhe nem tetszésemet fejeztem ki.
Letettem a táskám és a "büdös kutyát" és megterítettem. Már épp indultam volna kis magányos szobám felé, mikor apa bejelentette: Az ebéd elkészült.
Király. Nem mintha nem szeretném apa főztjét. Nagyon is. De most inkább egy kis magányra vágyom. Nehéz megérteni? Nincs kedvem jó pofát vágni és mosolyogni, miközben mindenki tudja, hogy semmi sincs rendben. Vagy csak én reagálom túl?
A szokásos kérdés persze azonnal elhangzott
- És. Milyen volt a napod?
Erre mit mondjak? Mondjam, hogy majdnem eltörtem az egyik osztálytársam kezét, de helyette inkább csendben elsétáltam miután fellökött? Vagy hogy azért kaptam Karót, mert nem sorrendben írtam fel a röpke válaszait? Vagy hogy hazafelé valaki követett, aki azt se tudom ki és rettegek tőle? Ezt mind szívesen elmondtam volna. De helyette:
- Nagyjából minden oké volt. Csak a szokásos.
- Az mit jelent? Megint beléd álltak?
- Lehet úgy is mondani. Fellöktek.
- De te ugye nem...
- Nem. Elsétáltam. De ne tudjátok meg milyen nehéz volt nem ott helyben meggyilkolni.
- Elhiszem, de azt tudod, hogy nem szabad. És nem is tudnád. Erősebb nálad, hiszen egy fiú. Már nem értem, hogy miért áll le veszekedni egy fiú egy lánnyal, de az mellékes. Ezen kívül történt valami érdekes?
- Jah aha. Kaptam egy karót- mondtam haláli nyugalommal, hátha nem tűnik fel nekik amit mondtam. Mondanom se kell, hogy nem jött be.
- HOGY MIT CSINÁLTÁL? Karót? Mi. Mi. Hogyan? Miből? - kezd el velem veszekedni anyu. Apu eddig még se szólalt. Csak anya beszél. Ez furi.
- Hát töriből. Jók voltak a kérdésekre a válaszaim, csak nem sorrendben írtam fel őket. A tanár pedig azt mondta, hogy rendezetlen és nem dolgozathoz méltó, tehát nem értékelhető.
- Majd én elbeszélgetek vele. De mik voltak a kérdések? Meg a válaszok?
- Most komolyan ki akarsz kérdezni anyu?
- Csak hogy tudjam, hogy biztosan helyesen oldottad meg a feladatot. Mik voltak? Évszámok? Csaták? Terror?
- Gazdasági politika.
- Na szép. Az egyetlen lecke amit nem tudok. Fogadjunk, hogy direkt ezt mondtad. Na mindegy. Ebéd után hozd a könyvet és megnézzük mennyit tudsz.
- Anyu nemár. Már nem alsós vagyok. Gimis.
- Gimiben elsős. Az elsősök pedig kicsik- mosolygott. Nem fogok megszokni. Sose. Miért kell ilyen gyerekesen bánni velem? Lassan 16 leszek. Jó. Közelebb állok a 15höz, de nem gond. Attól még nem vagyok gyerek. Olyan idegesítő tud lenni. Vagy lehetséges, hogy csak a sok minden miatt vagyok ingerültebb. Legjobb lesz, ha ledőlök egy kicsit aludni kaja után.
Mikor végre végeztünk az ebéddel, elpakoltuk közösen a tányérokat, majd indultam volna be a szobámba mire...
- Hova - Hova kisasszony?
- A szobámba?
- A történelemmel mi lesz?
- Anyu ne már! Nem dedós vagyok. Egyedül is tudok tanulni. Egy egyesről van szó. Nem nagy szám. Hagyd a fenébe. Majd kijavítom.
- Mi az, hogy nem nagy szám? Dehogynem.
- Anya. Kérlek. Nagyon hulla vagyok. Arra vártam egész nap, hogy haza jöjjek és pihenhessek. Ne rontsd el kérlek.
- Jól van. Menj. De azért tanulj is, mert nem kéne rontani.
- Rendben anyu. Ennyi? Mehetek?
- Igen.
Végre. Besétáltam a szobámba és rázuhantam az ágyamra. A párnát a fejemre szorítottam és próbáltam üvölteni. De nem mertem, nehogy túl hangos legyen. De a szándék megvolt. Nagyjából fél órát pihentem, de nem bírtam sokáig. Felültem és a táskámhoz nyúlva elővettem az összes tanulni valót és unalmamban mindet megírtam. Majd ismét visszafeküdtem és a plafont bámulva próbáltam mindent kizárni, és csak bambultam és bambultam.