Elrabolt szerelem

10. fejezet

Ismételten lecsendesedett minden. Szerintem éjszaka volt már. Nagyjából 1-2 órája annak, hogy bejött hozzám A SRÁC. Nem tudtam aludni. De mégcsak forgolódni sem, mert a lábam nagyon fájt még mindig. De legalább már csak akkor, amikor megmozdítottam.
Az előbb sikerült felállnom, amikor is az ajtóhoz mentem, hogy kérjek valamit inni. Kaptam egy nagy kulacs vizet. Kösz.
Annyira ki vagyok merülve, de nem tudok aludni. Túl sok dolog történt az elmúlt napokban. Felültem, és elkezdtem gondolkodni, de nem jutottam semmire. Csak cikáztak a gondolatok. A végén már nem értettem belőlük semmit. Csak tele volt a fejem. Üvölteni tudtam volna, de helyette csak hátra estem az ágyra, ahol mostmár háton feküdtem. Kellemes volt, ahogy ott a plafont bámultam, és közben semmire se gondoltam. Csak bambultam. Ebbe a bambuládba aludtam bele. Ismét ugyanazt az ismerős álmot láttam. Réten sétálok szüleimmel, megjön egy fiú, megfogja a kezem és úgy megyünk tovább. De most folytatódott. A szüleim előtt haladtunk kicsivel. Egyszer csak összeesnek a szüleim, de nem állhatok meg. A fiú húz tovább. Hátra sem nézhetek. Csak sétálok, miközben próbálok szabadulni, hogy vissza tudjak menni. Már messze járunk. Nem látom a szüleimet. Ő egyszer csak megáll és megölel. Pont mint régen anyu.
Egy ismerős hangra ébredtem.
- Baj van? Hahó. Kelj fel!
- Mivan? - kérdezem reflex szerűen, de nem nagyon tudom a jelenlegi helyemet se.
- Sikítást hallottam. Amikor bejöttél, forgolódtál meg kiabálták.
- Mii? Mit?
- Csak hangokat adtál ki. Nem mondtál semmit. Mintha kínoztak volna. Ezért jöttem, hogy megnézzem mi bajod van.
- Jah semmi. Csak nehezen tudtam elaludni, és biztos rosszat álmodtam.
- Biztos, hogy csak ennyi?
- Igen persze.
- Rendben. Akkor hagylak is pihenni.- és elindult, hogy kimegy a szobából.
- Várj!
- Hm?
- Mennyi az idő?
- Este 11 miért?
- Csak kérdeztem. Érdekelt.
- Teljesen megértem. De nekem mennem kell. Jó éjt.
- Jó éjt.
Majd ismét egyedül voltam. Innentől kezdve nem tudtam elaludni. Csak feküdtem. Hiába számoltam, hiába próbáltam akármit is, nem sikerült. Reménytelen volt. Nagyjából másfél-2 órája voltam egyedül, és majdnem megölt az unalom. Fáradt voltam, de aludni, na azt nem tudtam.
Túl sokáig maradtam ébren. A fáradtságtól sírni kezdtem, és nem tudtam abbahagyni. Potyogtak a könnyeim, de olyan jól esett. Egyszercsak az ajtóból hangokat hallottam. A zokogást még nem tudtam abbahagyni, de próbáltam halk lenni, és hallgatózni. De nem hallottam beszédhangot. Csak azt, hogy valaki lejött a lépcsőn és megállt az ajtó előtt.
Lépcsőn? Igen. Ugyanis a pincében vagyok. A délután folyamán ki szerettem volna menni mosdóban, amikor bejött A SRÁC, adott egy szemközőt. Azt fel kellett vennem, majd csak annyit mondott.
- Ne ilyedj meg. - és felvett az ölébe. Felvitt a lépcsőn, elvitt egy szobáig. Ott lerakott és azt mondta amikor kopog, levehetem a szemkötőt. Vissza ugyan így jöttünk. Gondolom nem akarják, hogy tudjam hol vagyok. Meg, hogy hogyan jutok ki.
Szóval megállt az ajtó előtt. Egy kis idő után ( mikor azt hittem már elment) ismét kiengedtem könnyeimet. Nem sírtam hangosan. De az ajtóban álló személy hallotta. Ugyanis benyitott és be is jött a szobába.
- Baj van? - kérdezte A SRÁC. JESSS.
- Nem nincs. - válaszoltam hüppögve.
- Látom. Tessék itt egy zsepi.
- Köszi.
- Mi a baj? - kérdezte miközben leült az ágyam szélére. - Nem tudsz aludni?
- Nem. Meg jól is esik egy kicsit kiengedni.
- Én amikor nem tudok aludni, elképzelem, hogy a plafonon vannak csillagok. Összekötöm őket, mag megszámolom és lassan elálmosodom.
- Ez jó taktika. De nem jött be, ugyanis hasonlót szoktam.
- Biztos csak szokatlan még hogy nem otthon alszol.
- A szüleimmel és a kiskutyámmal az ölemben. Igen. Szokatlan és hiányzik.
- Régen, amikor még élt anya mindig énekelt nekem este. Annyira szerettem hallgatni.
- Nekem is sokat énekelt anyu. Vagy megölelt, és velem maradt amíg el nem aludtam. És egyszer, amikor a mamámnál aludtam kicsiként, adott egy plüss kutyust, amit azóta mindenhova elvittem.
- Nagyon aranyosak a szüleid. Bár nekem is ilyenek lettek volna.
Itt egy ideig csendben voltunk. Furcsa. Olyan kedves velem ez a fiú. Pedig nem is ismerem. 2 napja vagyok itt és máris megbízik bennem annyira, hogy elmondja nekem ezeket. Vagy csak azért, mert tudja, hogy meg fogok majd halni? A hosszú csendet ő törte meg.
- Itt maradjak amíg el nem alszol?
- Mint régen anyu?
- Pontosan.
- Megtennéd?
- Természetesen. - mondta kedvesen. És oldalamra fordultam, majd becsuktam a szemem.
(Első nap, csak feküdtem eléggé távol tőle.
Második nap, már kicsit közelebb ült hozzám.
Harmadik nap én kerültem kicsit közelebb.
Negyedik nap, már teljesen mellette feküdtem. Annyira, hogy a lába már hozzáért a hátamhoz.
Ötödik nap, este pedig átölelt. Csak magához hízott és ölelt. Konkrétan a karjai közt aludtam el.)
Így ment ez egy hétig. Majd egyszer minden megváltozott.