Elrabolt szerelem

15. fejezet

Az egész ájulásom olyan volt, mintha aludtam volna. Pihentető volt. És hosszú. Ugyanis mire kinyitottam a szemeimet jobb karom körül profin megkötött fásli ékeskedett. Megpróbáltam felülni, de nem tudtam. Iszonyatosan fájt a hátam. Próbáltam még szenvedni, de nem eröltettem sokáig. Nem azért, mert feladtam volna, hanem azért, mert kiabálást hallottam a lépcső felől. Visszafeküdtem, és csak hallgatóztam.
- Elmondtam, hogy majd szólunk amikor megnézheted a lányt! És nem úgy, hogy mire hazaérek az fogad, hogy a fiam ölében ott van a lány, FEHÉRNEMŰBEN, vérben úszva, szétverve!
- Muszáj volt csinálnom vele valamit. Nem tette azt, amit mondtam. Mit kellett volna tennem? Babusgatni, meg könyörögni?
- Hát... Nemtudom, de biztos, hogy nem ezt.
- Akkor mit? Fogjak rá fegyvert mint te múltkor? És lyukasszam ki én is a lábát? Miért az jobb volt?
- Na ezt most felyezd be! Jelenleg ő az enyém, és te majd maximum meg tudod vásárolni. Onnantól azt csinálsz vele amit akarsz. De addig. Nem!
- Értem. Viszont ahogy a lánnyal állunk. Biztos, hogy nem adok ki pénzt ezért a libáért. Majdnem elsírta magát életem.
- Azok után, hogy kényszerítették arra, hogy vegye le a ruháját, meg szégverték és szétvágdosták, szerintem ez normális. De javíts ki, ha tévedek. - hallottam egy ismerős hangot. Eddig csak A FÉRFI és a kínzóm beszéltek, viszont most beszállt a beszélgetésbe egy harmadik személy. A SRÁC. És engem védenek. Ez egy kicsit jól esik.
A plafont bámultam, miközben hallgattam a kinti beszélgetést. Ami mostmár inkább üvöltőzés volt. A kinzóm állította, hogy megérdemeltem azt, ahogy bánt velem. (Fasza) A FÉRFI és A SRÁC pedig állították, hogy nem érdemeltem meg. Na és ilyenkor mi van? Mindkét fél állítja a maga igazát. Ilyenkor kell megállapodni az arany középút-ban, vagy be kell fejezni a vitát. De nem itt. Hallottam, ahogy egyre hangosabban és rondábban beszélnek kinn, majd egy hangos férfi hangot, amely éppen kiált valamit. A következő pillanatban már arra esznéltem fel, hogy egy hatalmas puffadás próbálja betörni az ajtót. Vagyis nem szeretné, de majdnem sikerült neki.
- Na vigyétek be ezt a jómadarat bocsánatot kérni a lányhoz! - utasít A FÉRFI.
Az ajtó nyílik, és egy kicsit véres arccal rendelkező férfit látok magam előtt. A kínzómat. Nem tudok felülni, de megpróbálkoztam. Az mellette álló két férfi, hátrafeszítette a kínzóm kezeit, szóval nem tudott bántani. Kicsit megnyugtatott.
- Mit kell mondani? - mondta az egyik férfi, gyerekes, gúnyolódó hangon.
- Sajnálom. - motyogta a kínzóm.
- Tessék? Nem hallottam rendesen. - mondta ugyanolyan gúnyos hangon a másik őr.
- Sajnálom! - mondta normális hangerővel. Én màr pont gondoltam, hogy ez nem old meg semmit, és úgysem őszínte.
- Elnézést. Nem hallottam rendesen. Mond hangosabban. Pontosabban. - mondta az az őr, amelyik először beszélt.
- SAJNÁLOM! SAJNÁLOM, HOGY MEGVÁGTAM A KEZEDET, ÉS HOGY MEGRUGDOSTALAK! CSAK NEM SZERETEM, HA NEM ENGEDELMESKEDNEK, ÉS IDEGES LETTEM! - mondta már lassan üvőltve. Én a hangos beszédtől hátrébb húzódtam, amit észre is vettek az "őrök"
- Nincs okod félni tőle. Elég erősek vagyunk ahhoz, hogy lefogjuk, és többet a közeledbe se engedjük. - én ezt hallva csendesen rájuj mosolyogtam, majd megpróbáltam ismét felülni, de nem tudtam.
- Egy ilyen nap után jót tenne a pihenés nem igaz? El is visszük innen ezt a SZARHÁZIT -hangsúlyozta ki- hadd pihenj. - fejezte be mondatát az egyik férfi, és kiráncigálták az ajtók a kínzómat.
A fejemet visszaraktam az ágyra, és elkezdtem bámulni a plafont. Lassan behunytam a szemeimet, és próbáltam elaludni. Mondanom se kell, hogy nem sikerült.
Már majdnem sikerült legalább kikapcsolnom, mikor meghallottam az ajtó nyikorgását. Kipattantak a szemeim, és oda kaptam a fejem. A következő pillanatban pedig a hátamhoz kaptam, mivel fájt az a hirtelen mozdulat.
- Nana. Lassabban! - hallom, a jól ismert hangot. A SRÁC ugrott oda az ágyamhoz, és nyúlt felém, viszont én amennyire tudtam elhúzódtam.
- Nyugi. Én nem foglak bántani. Tőlem nem kell félned.
- Ő is azt mondta. És látod mi lett belőle. - mutattam a karomra.
- Had nézzem! - kapta el a csuklóm. Próbáltam elrántani, mire ő gyengébben fogta tovább a kezemet, és én el tudtam húzni. - Ne húzd el. Csak nézd meg. Átázott a kötés. - odanéttem a kezemre, és egy szép vérfolt volt.
- Újraköthetem?
- Legyen.
- Nem bántalak. Ha bántani szeretnélek, akkor nem kötöttem volna be a kezedet.
- Te kötötted be?
- Ki más? - mondta büszkélkedve. - Egy pillanat. Kimegyek fásliért. - én erre csak bólintottam, ő pedig kilépett az ajtón. Ameddig nem volt a szobában megpróbáltam ismét felülni, de nem sikerült. Úgy néz ki, nem is fog, felesleges próbálkoznom. Pont akkor ért vissza, amikor szenvedtem a felüléssel.
- Naa. Mi a baj?
- Képtelen vagyok felülni. Rettenetesen fáj a hátam.
- Elhiszem. Nagyon szép foltos.
- Honnan tudod?
- Had gondolkozzak. Amikor ideértünk amíg a többiek elintézték azt a perverz állatot én felraktalak az ágyra és bekötöttem a kezed. Ja és jut eszembe. Azt a ruhát, ami most rajtad van, én adtam rád.
- Oh God. Köszi.
-Semmiség. - mondta, miközben felállt az ágyra, és átlépett a lábam felett. Leült mellém, elég közel hozzám. - Na add a kezed! - én felemeltem jobb kezem, és odanyújtottam neki.
Lassan, letekerte a fáslit, és bekente valamivel, ami nem tudom mi volt, de szerintem valamilyen fertőtlenítő, mert csípett. Ökölbe szorítottam a kezem, de nem szólaltam meg. Erre a lére kezdte el rácsavarni a friss fáslit, ami szintúgy fájdalmas művelet volt, szóval még jobban szorítottam a kezemet.
- Ne szorítsd! Csak jobban vérzik, és nehezebben kötöm be. - fogta meg gyengén a csuklómat.
- De fáj. - mondtam halkan.
- Elhiszem, de attól még ne szorítsd. Erős vagy, kibírod.
Megpróbáltam kevésbé szorítani, de voltak pillanatok, amikor nem sikerült teljesen ellazítani. Ezt persze mindig szóvá tette, de azt is csak kedvesen. Amikor befejezte a kezemet, átugrott felettem, egyenesen a földre. Én megpróbáltam ismét, utoljára felülni. Mondanom se kell, mi lett az eredmény.
- Nagyon fáj? - kérdezte kicsi aggódással.
- Hát nem kellemes.
- Megnézhetem? - nekem erre a kérdésre kikerekedtek a szemeim. Rőgtön mentegetőzji kezdett. - Semmi olyan szándék nincs bennem. Csak hátha tudok vele valamit csinálni. Vagy ilyenek.. Tudod..
- Ne haragudj, de inkább ne.
- Rendben, semmi gond, megértem. Ömm. Bocsi
- Semmi. - ez után pár percig csak csendben néztünk... Mindenfelé. Egy ideig.
- Hát akkor szerintem én lehet megyek is. Majd még benézek. Rendben? - mondta, kicsit félénken.
- Rendben. - próbáltam egy mosolyt erőltetni a számra, de valamiért most az sem sikerült. Ő csak rám nézett, bólintott és kiment a szobából. Amint hallottam, hogy kint elcsendesedett minden, a párnám alól elővettem az MP3 lejátszómat, és elkezdtem zenét hallgatni. Ettől teljesen kikapcsoltam. Nem gondoltam semmire. Se a szüleimre, se a sebeimre, se A SRÁCRA. Ténylegesen semmire. Fel se tűnt, hogy lassan álomba merültem.