Elrabolt szerelem

18. fejezet

Reggel mikor kinyitottam a szemem, A SRÁC arcával találtam szembe magam. Igen. Megint A SRÁC mellett ébredtem. Vagyis helyesbítenék. Ismét A SRÁC karjai közt ébredtem. De várjunk. HOGY KERÜLÖK IDE? Tisztán emlékszem, hogy a padlón aludtam el.
Mikor ezt észrevettem, elkezdtem kapkodni a fejem. Nem tudom pontosan miért, csak a a hirtelen meglepődtem. Ezt A SRÁC is észrevette.
- Baj van?
- Hogy kerülök ide?
- Hát. Felkeltem éjszaka, és láttam, hogy a földön kuporogsz. úgyhogy felvettelek, és befektettelek az ágyba. Majd mivel ismét bezártak, ezért itt aludtam. Baj?
- Jaaj dehogy. Csak meglepődtem.
- Elhiszem. Bocsi. De mondjuk nem tudom, hogy nem vetted észre, hogy felemeltelek.
-Biztos mélyen aludtam. Nem újdonság. Vaaagy. Csak nagyon gyengén emeltél fel. Azerinted?
- Én nem tudom. - mondta, de majdnem elnevette magát.
- Egyébként miért törődsz velem ennyit? - kérdeztem, miközben felültem, de ő ég mindig mellettem feküdt, és engem nézett.
- Csak úgy.
-Ez nem válasz.
- Az lehet, de el kell fogadnod ezt a válasz.
- És ha én nem fogadom el?
- Kénytelen leszel, mert nekem mennem kell. - mondta, miközben kiszállt mellőlem az ágyból. - Szóval szia!
- Ezt nem mondod komolyan! Nemár. Gyere vissza. Naaa - próbáltam felállni, és utána nyúlni, de mind hiába. Ő csak rám mosolygott, és kisétált a szobából. Kedves.
És most mit csináljak? Mint általában, unatkoztam. Először az íróasztalomhoz sétáltam a füzetemért, majd vissza az ágyamhoz, ahol ez kezdtem rajzolni. Vagyis el kezdtem volna, ha jön ihletem. De nem. Semmi. Szóval elővettem a párnám alól az MP3-at, és úgy próbáltam rajzolni. Néha sikerül, néha nem. A végére már csak a falnak dőlve énekeltem a kedvenc dalaimat. Ez jobb, mintha rajzolnék. Azt úgy se tudok, csak szeretek.
Szóval egyik kedvenc dalom, egyik kedvenc részénél tartok, mikor.. A padló megreccsen. Basszus. Hirtelen odakapom a tekintetem, és ott áll A SRÁC.
- Basszus! Ezt elszúrtam. Bocsi nem akartalak megzavarni. Folytasd nyugodtan.
- Ömm. Nem igazán szeretek mások előtt énekelni, szóval kihagynám.
- Na ne már. Legalább a dalt fejezd be!
- Nem szeretném. Téma lezárva. - mosolyogtam rá. - Egyébként. Mit keresel itt?
- Megnézni van e még lázad, meg randevúm van a hátaddal. - mutatta fel a már jól ismert kenőcsöt.
- Hát jó. - erre persze elnevettük magunkat.
- Na kezdjük el, mert sose végzünk. - búlintottam, mire átnyújtotta a lázmérőt. Jó erős gyógyszereket adott, az tény, de máris levitte a lázam. De nem csak kicsit, hanem normálisra. Ezt hogyan? Bár tekintve, hogy kettőt is adott, és azért rendesen kiütött, elképzelhető.
- Na ez teljesen rendben van. Jobban is vagy, vagy csak a lázad tűnt el.
- Már egyáltalán nem vagyok rosszul, ne aggódj.
- Az szuper. Na akkor most...
- Nem.
- Miért nem.
- Mert szerintem már így is jól működik.
- Na persze. Akkor had lássam ahogy felállsz, és körbesétálsz.
- Figyelj! - mondtam, majd felálltam. Tettem egy karikát, majd mikor A SRÁC elé értem, ő a hátamhoz nyúlt, és hátra húzta a vállaimat.
- Egyenes hát! - én erre csak összehúztam magam, és egy halk hangal jeleztem, hogy fájt.
- Na ugye megmondtam. - nézett, majd maga mellé mutatott az ágyon. Én leültem, és újra ugyan azt megcsinálta, mint tegnap. És nem mondom, hogy kellemes.
Amikor végre véget ért a kínzásom, csak leültünk egymással szembe és beszélgettünk. Vagyis csak kérdéseket tettünk fel.

- Mióta énekelsz? - kérdezett rá.
- Mi ez kérdezz felelek?
- Az mi? Egy játék?
- Na ne. Nem ismered?
- Nem.
- Hát. Hogy magyarázzam el? Ez egy játék, amit bulikban, meg barátok közt játszanak.
- Akkor játszunk? - nézett rám reménykedve
- Persze.
- Akkoooooor. Mióta énekelsz?
- Tanulni sosem tanultam. Csak magamtól, meg az iskolában voltam énekkaros, de ennyi. Én jövök?
- Azt hiszem. - de ezt úgy mondta, mint aki le van sokkolva.
- Szóval.....
- Szóval? - nézett rám, nevetve
- Milyen suliba jártál. Mármint középsuliba.
- Hát. Igazából én gimibe jártam, de nem végig. Amikor 16 voltam ott hagytam.
- Miért?
- Most én jövök.
- Naaaaaa
- Jóóóó. Szóval 16 éves koromig tanköteles voltam. Mint mindenki. Utána viszont ott KELLETT hagynom. mert apa megkért rá. Hogy a melóra tudjak koncentrálni.
- Ez fura.
- Tudom. - nevette el magát. - Én jövök. Ha lenne egy kívánságod, mi lenne az?
- Ez könnyű. Mindent visszacsinálni a régire. Amikor még éltek a szüleim, és nem voltam bezárva egy koszos pincébe. - mosolyogtam rá.
- Nem is koszos.
- Jó nem koszos pincébe. Én jövök.
- Igen.
- Mikor lettél orvos? Vagyis hol tanultad ezeket a kötéseket, meg ilyeneket?
- Még gimiben. Kötelező volt választani egy szakkört, vagy mehetek tanuló szobába. Úgyhogy a haverokkal elmentünk EÜ-re, mert úgy is kell majd a jogosítványhoz. És lám. Hasznos volt. Én jövök! - nézett rám, kicsit ördögi mosollyal.
- Rendben.
- Szóval. Hát... Nemtudom.
- Na az jó. Szerintem igen.
- Ne nevess már! - de nem volt sok értelme ezt mondania, mert mind a ketten elkezdtünk dőlni a nevetéstől.
- Na jó. Akkor. Mi az, ami nem tetszik ebben a "koszos" pincében?
- Erre muszáj válaszolnom? - próbálkoztam.
- Igen. Minden kérdésre válaszolni kell. Méghozzá őszintén.
- Oké. Hát először is az, hogy be vagyok zárva. Meg ugye nem nagyon vagyok biztonságban. Vagyis tudod. Bárki, bármikor besétálhat ide, és esetleg bánthat. Meg persze. Nem sok társaságom van.
- Jogos érvek. - nézett rám, majd kis hezitálás után ismét elnevettük magunkat. - Te jössz. Félek.
- Én jövök! - helyeseltem. - Félhetsz is! Szóval. HM... Hát. Nemtudom. Esküszöm kitalálni, hogy mit kérdezzek nehezebb, mint válaszolni a kérdésedre.
- Igen igen. Na. Rajta.
- Ömm.. oké. Akkoooooor. - nyújtottam el - Miért törődsz velem ennyit?
- Hát. Nemtudom.
- Muszáj valamit mondanod. Minden kérdésre válaszolni kell. Méghozzá őszintén. - mosolyogtam rá.
- Ez nem ér. Ezt én mondtam neked. A saját fegyveremet fordítod ellenem? - mondta vicces hangnemben. Hallottam, hogy nem igazán haragszik.
- Ne tereld a témát. Csak mondj valamit.
- Nem érted? Ezt nem lehet elmondani. - miközben ezt mondta, felállt mellőlem, és idegesen kezdett el járkálni.
- Akkor legalább próbáld meg. - álltam fel én is, és szembe fordultam vele.
- Ezt nem lehet elmondani. Csak mutatni. - ez alatt a mondat alatt végig a padlót néztem.
- Csók mutatni? - emeltem fel a tekintetem, és rá néztem. Nem tudom pontosan miért mondtam ezt. Már pont elkezdtem volna mentegetőzni, mikor láttam, hogy elmosolyodik. Egy lépéssel közelebb lépett, megfogta a derekam, és megcsókolt.
Igen ez elég romantikusan hangzik. Hát, utána már nem volt az. Mikor megcsókolt egyszerűen megilyedtem, és hátra húzódtam. Ránéztem, és visszaültem az ágyra. Ő pedig leült mellém.
- Baj van? Én azt hittem hogy te is..
- Nem nincs gond. Csak éppenséggel én még sosem... - nem tudtam befejezni a mondatot. Kínosnak éreztem. - még senki soha..... Szóval még senkivel nem....
- Még nem csókoltak meg?
- Nem? Tudom elég. Hogy is mondjam. Ciki?
- Dehogy az. Pontosan nem tudom hány éves vagy, de elég jó a tippelésem. Szóval szerintem nem vagy elkésve.
- Lehet igazad van.
- Biztos igazam van. - én erre csak rámosolyogtam. Ő erre közelebb jött, és magához ölelt. Olyan jó szorosan. Alapból nagyon szeretem ha megölelnek. De ez annál is jobb. Amikor elengedett, csak annyit mondott.
- Kérdezhetek valamit?
- Persze. Azt hiszem.
- De megígéred, hogy őszinte leszel?
- Persze. Megígérem.
- Te félsz tőle? Azért húzódtál el?
- Hát. Őszintén szólva igen. Félek. De nem úgy nagyon komolyan, hanem csak.. Na szóval. Ez nekem egy teljesen új dolog. És az ismeretlentől az ember általában fél, vagy legalábbis tart tőle.
- Akkor megnyugodtam, hogy nem miattam.
- Nem dehogy.
Erre a mondatra elmosolyodott, és ismét felállt. Pontosan elém állt. Felém nyújtotta mind két kezét, majd felhúzott az ágyról magával szembe. Még mindig mosolygott a szája. Belenézett a szemembe, majd megfogta a derekam és a nyakam, majd megint megcsókolt. Csak most már nem távolodtam el én sem.