Elrabolt szerelem

8. fejezet

Borzalmasan nagy fájdalomra tértem magamhoz, ami a lábamból áradt.
- AUU!!- kiáltották fel, a hirtelen jött fájdalomtól.
- Magadhoz tértél? Ne haragudj, de gondoltam kéne kezdeni valamit a lábfejeddel. - mondta az a srác, akivel összepakoltam a cuccaimat. Ő A SRÁC. Amikor lenéztem a lábamra, egy nyílt sebet véltem felfedezni. Vagyis pontosabban egy nyílt lyukat. A lábam körül rengeteg véres gézlap, és zsebkendő. A srác kezében pedig egy fásli, amivel sérült lábamat próbálja bekötözni. Próbálta óvatosan csinálni, hogy minél kisebb legyen a fájdalmam, de nem nagyon sikerült neki. Pokolian fájt. Annyira, hogy nem sírtam, de azért bekönnyeztem. Miközben látta el a sebemet körbenéztem, hol is vagyok valójában.
Nem láttam sok mindent. Egy fotelt, amiben az utazó táskám foglalt helyet. Egy kicsi, rozoga szekrényt, és egy ugyan ilyen rozoga kis asztalt, ami előtt egy szék helyezkedett el. Alattam, pedig egy brutálisan kényelmes ágy volt. Méghozzá francia ágy. Vagyis kanapé, amit ki lehet nyitni egy francia ággyá. Nagyon menő. De ez nem javít azon a tényen, hogy nem tudom hol vagyok. Meg, hogy mi történt.
Amikor befejezte a lábamat, csak annyit mondott hozzám A SRÁC.
- Ne nagyon mozgasd, vagy használd a lábad. Én hagylak megismerni az új helyedet. - én erre csak aggódóan néztem rá, de őt ez kicsit sem érdekelte. Csak kisétált a szobából, és magamra hagyott. Komolyan egyedül hagytak egy szobában? Ezen kezdtem gondolkozni, miközben kintről hangokat hallottam. Beszéd hangokat.
- Mi van a lánnyal?
- Azon kívül, hogy egy lyukat lőttél a lábába szerintem jól van. Mondjuk a sokkot is leszámítva. Mert szegény nem tudja hol van,meg mivan, mert ugye VALAKI elrabolta és megölte a szüleit- mondta A SRÁC dühös, szembesítő hangnemben.
De várjunk. Ezek most rólam beszélnek? Igen. Úran anyám.
De mit mondott A SRÁC? Elrabolták és megölték a szüleimet? MEGÖLTÉK A SZÜLEIMET? Fél akartam állni, de nem sikerült. Túlságosan fájt a lábam. Inkább elfeküdtem az ágyon.
Neeem. Tuti csak hazudnak. Mert tudják, hogy hallom őket. CSAK HAZUDNA!!! Tuti. Nem hiszem el nekik.
Belenyugtattam magam abba, hogy hazudnak. Viszont legnagyobb bánatomra a tudatom tisztulni kezdett. Ami azt jelentette, hogy feltörtek az emlékek. A pillanat, amikor még békésen társasoztam szüleimmel, amikor elindultak ketten az ajtóhoz, a pisztolyt hangja. A SRÁC megjelenése, segítsége, a férfi félelmetessége, fenyegetése, és a lövés.( Ami még most is pokolian fáj.) Utolsó gondolataim, és a szőnyeg meglepő keménysége. Minden eszembe jutott. Elkezdtem sírni. A szüleim. Halottak. Az nem lehet. Vissza akarok menni. Haza. Miért velem történik mindez?
Hallom, ahogy még mindig rólam beszélnek.
- Akkor azt mondtad, hogy magához tért? Akkor ideje beszélni vele.
Én még mindig könnyeimmel küszködve feküdtem az ágyon. Már az sem érdekelt, hogy milyen kényelmes ágyról van szó. Csak vissza akartam mindent csinálni. Hazamenni. A szüleimhez.
Beléptek a szobámba. A férfi, és A SRÁC.
- Szóval tényleg felébredtél. Ne ijedj meg tőlünk. Nem akarunk bántani. Tudod.. mi nem vagyunk rossz emberek. Csak valamiből nekünk is meg kell élnünk. - mondta teljesen nyugodt hangon, majd leült az ágyam szélére. - Mi nem azok a tipikus rossz elrablók vagyunk, akik ütnek, meg ilyen. Épp ezért vannak ajándékaink. Ilyet másnál nem kapsz. Mint például nézz körbe! Vagy egy szép ágyad, fotelod, hozhattad a saját ruháidat, meg fontos dolgokat is. Ilyen másnál nincs. Kapsz egy matracot egy hideg pincében. Itt még fűtés is van. Szóval örülhetsz.
- Nem örülök. Ha ilyen "kedvesek" vagytok miért raboltatok el. És miért van egy lyuk a lábamban?
- Hát a lyuk azért van, mert nem voltál hajlandó együttműködni. És hát...azért raboltunk el, mert.... Szükségünk van rád.
- Miben? És mi köze van ehhez a szüleimnek? Miért kellett őket megölni.
- Hogy ne kezdjenek el keresni minket. Ez amolyan szokás már. Na de hagyunk pihenni. Ezt ki kell heverni. Jah és tessék.- Átnyújtott egy lapot. - Ez a kopogás kód. Minden le van írva. Mikor, mennyit, hogyan kell kopogni.
- Köszönöm?- mondtam, elég furcsáló hangon.
Ők elindultak az ajtó felé. Hogy megint egyedül hagyjanak a gondolataimmal és az emlékeimmel. Fasza. De az ajtóból még visszafordult a férfi.
- Ja és majdnem elfelejtettem. Minden nap kívánhatsz valamit. Akármit. Kivéve olyanokat, mint például, hogy engedjünk el. De minden nap lehet egy kívánságod. Pl. Kaphatsz egy ruhát, vagy egy finom ennivalót. Amire vágysz. Hogy kellemesebb legyen az ittléted. Na mostmár tényleg hagyunk. - Majd kilépett a szobából.
Újra egyedül voltam a szobába. Felállni még mindig nem tudtam. Azt mondta A SRÁC, hogy pihentessem. Ebben az egyben hallgatok rá. Olyan fiatalnak tűnik és olyan ártatlannak. De mégis csak az elrablóm. De valamiért bírni szeretnék benne.
Csak feküdtem az ágyon, és gondolkodtam. Kintről is teljes csöndet hallottam. Valószínűleg már este van. Bár nem látom, hisz nincs ablakom. Megpróbáltam megeröltetni magam, és aludni egy kicsit. De nem sikerült. Csak feküdtem és gondolkodtam. Kellemes.
Becsuktam könnyekkel áztatott szememet és felidéztem minden szép emlékeimet, amiket a szüleimmel éltem át. Fel se tűnt, hogy lassan elalszom. Csak akkor amikor az emlékek megszakadtak és az álmomat láttam, amiben újra szabad vagyok, és a szüleimmel sétálgatok egy virágos réten, miközben egy fiú jön oda, majd megfogja a kezem. Fura álom. Ki lehet az a fiú?