Elrabolt szerelem

23. fejezet

Éjszaka nagyon nyugtalanul aludtam. Valószínűleg ez az oka annak, hogy iszonyatosan fáradtan ébredtem. Hamar kikeltem az ágyból, és elindultam a táskák felé. Kivettem belőle a kedvenc világos farmeremet, és egy fekete pólót. Felöltöztem, és a hajamat egy nagy csattal hátratűztem. Bevetettem az ágyam, és nekiálltam a kipakolásnak. A szekrényben lévő ruhákat egy polcra sűrítettem, mert már nagyon sokszor hordtam őket. Itt egyszerűen nem mosnak. Az új ruháimat szétválogattam, és szépen behajtogattam őket a szekrénybe. A tisztálkodó szereket az alsó fióka raktam. Nem tudom mikor látott utoljára balzsamot a hajam, de mióta itt vagyok, az nem ismert fogalom volt.
A másik táskához lépek, és a keretes képeket szépen, igényesen az asztalra helyezem. Egy olyan kép van, ami nincs bekeretezve, azt pedig az ágyán fölé ragasztom, hogy este jól látható legyen. Visszamegyek a táskához, hogy folytassam a pakolást, viszont az ajtó nyílik.
Arra gondolok, hogy A SRÁC lép be rajta, és titkon ebben reménykedem, de nem. A FÉRFI néz velem szembe, és idegesnek látszik. Rámnéz, majd a táskára, majd vissza rám.
- Hát te meg mit csinálsz? - erre nem tudok válaszolni, csak hebegek meg habogok, de értelmes szó sem jön ki a számon, nem hogy mondat.
- Én hoztam neki! - lép be a szobába A SRÁC
- Miért hoztál neki, és mit? - itt mindenféle félelmem ellenére majdnem elnevettem magam.
- Pár ruhát. Meg pár cuccot, amit az asztalán találtam.
- És miért, ha szabad kérdeznem?
- Az a pár ruha már nagyon szükséges volt. Valljuk be.
- Van benne valami.- egy kicsit megnyugodott a hangja, mire azt hittem ennyi volt. Ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. -De attól még nem hozhatsz ide semmit az engedélyem nélkül!
- Ne már. Pár ruháról van szó, meg pár személyesebb holmiról. Nem az egész házat hoztam neki.
- És mi van, ha esetlen van valami veszélyes dolog. Elrejtve valamelyik ruhában. Van egy tolltartóban. És te idehozod neki. Aztán félhetünk tőle. - ezt ő sem gondolja komolyan. Nekik fegyverük van, nekem max. Egy késem lehetne. De nem készültem fel ilyen helyzetekre .
- Semmi fegyvere nincs. Ellenőriztem mindent. Ne verd már ilyen nagy dobra!
- Én attól még nem bízok benne. És jobb lenne ha te sem tennéd! - mondta majd kiment idegesen a szobából. Az ajtó is olyan erővel csapódott be, hogy majdnem kiszakadt a helyéről.
- Hát ez meg? Mióta vannak itthon? És miért?
- Az a pasas. Aki folyton zaklat téged. Muszáj volt szólnom neki, hogy csináljon vele valamit. Mert kicsit unom, hogy folyton el kell intézni, és neked se jó, hogy folyton lesebesülsz.
- És mit csinál vele? Vagyis mit fog?
- Beszélget vele egy kicsit. Aztán majd eldönti.
- És mi volt ez? Ez a kiabálás?
- Csak szokásosan nem jó neki, amit én csinálok. Bezzeg ha neki jutott volna eszébe, ő lenne a világ legkedvesebb embere. De nyugalom. Nem fog semmit se tenni velem.
- Én nyugodt vagyok. Csak nem láttam még úgy igazán idegesnek. - egymásra nézünk, majd hirtelen az ajtó felé kapjuk a tekintetünket, ahonnan hangos trappolások hallatszanak. - Jajj ne. Már megint.
- Én is. De essünk túl rajta.
Várunk pár másodpercet, míg az ajtó végre nyílik, és A FÉRFI lép be rajta, miközben a kínzóm tarkóját szorongatva teszi őt ártalmatlanná.
- Szóval. Térjünk a lényegre. Ez a jómadár azt csiripelte, hogy akkor találkozott VELED, amikor te BESÉTÁLTÁL a szobába. Igaz ez? - mondja, és erősen kihangsúlyozza az egyes szavakat.
- Igen, velem akkor találkozott. De ez miért olyan meglepő? - kérdezi A SRÁC.
- Nem veled. A lánnyal. - mindenki rám néz. A SRÁC aggódó pillantást vet rám, míg a két férfi komor arccal tekint felém. Nem tudom mit válaszoljak, ezért nem szólalok meg.
- Igen, igaz. - mondja A SRÁC - Én küldtem le, amikor visszajött mosdóból. Nem volt kedvem játszadozni vele, ezért leküldtem a lépcsőn, hogy menjen maga. És mondtam neki, ha visszanéz, megbánja. - mondja A SRÁC rezzenéstelen arccal. Meglep, milyen gördülékenyen hazudik.
- Valóban így történt? - néz rám sejtelmesen A FÉRFI.
- Igen. Nem igazán mertem visszanézni, mert féltem mit fog tenni. De amikor beléptem, még nagyobb félelem fogott el. Mert szerintem ez nem egészséges, hogy attól kell itt tartanom, hogy bármikor besétálhat egy férfi, és csúnya dolgokat művelhet velem, saját kedve szerint. - mondom egyre hangosabban.
- Na azért kicsit tessék visszavenni. Még mindig az én házamban vagyunk, és még mindig én vagyok az, aki elrabolt. Szóval már a tulajdonom van. És azt csinálok veled, amit csak szeretnék. Abban viszont egyetértek, hogy ez nem mehet így tovább. - erre a válaszra egy picit megszeppenek, így inkább csendben maradok. Hátha folytatja. És persze, folytatja. - Én is így gondoltam. Egy, neked nem lett volna elengednek a lányt. Tudod, hogy veszélyes lehet. De őszintén szólva, nincs sok kedvem veszekedni, szóval vedd úgy, hogy ezt elengedem. Nekem úgy is van még egy kis elintézni valóm. - erre elengedi a pasas nyakát, de csak azért, hogy gyomron tudja ütni. Az ütés nem volt túl nagy, de mégis egy kicsit görnyedten áll ezután. - Te, itt maradsz a lánnyal, és nem mész ki! Biztosítani kell, hogy nem veszélyes. - adja ki az utasítást, miközben határozottan A SRÁC szemébe néz - Te pedig gyere. Van egy kis elintézni valónk Heartpie! - amint ezt befejezte, ismét tarkón ragadta a pasit, és kirángatta a szabából.
- Van egy olyan érzésem, hogy ő már nem fog többet zaklatni téged.
- Ezt hogy érted? Ilyen nagy hatással van rá, ha apád beszél vele? - ülök le én is mellé.
- Nem. Ne legyél ilyen naív. Ha megfigyelted, az APÁM azt mondta, hogy Heartpie. Ezt azoknak mondja, akiknek nem sok idejük van hátra. Szépen kifejezve.
- Heartpie? Ez egy nem létező szó. - nevetek fel, de A SRÁC továbbra is komoly arcot vág.
- Hát igen. De már létezik.
- Úgy érzem tartozik ehhez egy sztori. Jól gondolom?
- Jól. - mondja, de már inkább szomorúság látszik az arcán. Miért nem tudom egyszer befogni? - Anyának volt ez egy amolyan beceneve. És az apám hívta így, mert anyu mindig szív alakú pitét sütött neki. Minden alkalomra. Szülinap, névnap, házassági évforduló, mindenre. És apa elnevezte így. Csak mivel ő már halott, ezt a nevet a halállal azonosítja. Szóval akit ki akar nyírni, azt így hívja. És márpedig akit ki akar nyírni, azt ki is fogja nyírni.
- Sajnálom, nem tudtam, hogy.... - kezdtem mentegetőzni, de a szabamba vágott.
- Semmi gond. Néha jó úgy beszélni róla, mintha nem tragédia lenne, ami velünk történt. Amikor csak eszembe jut egy emlék, és nem azt sajnálom, hogy már nincs itt, hanem örülök neki, hogy legalább meg tudtuk élni együtt ezt az emlékek. És akkor olyan közel érzem magamhoz valahogy. - ezekre a szavakra könnybe lábadtak a szemeim,  és lenézek a padlóra. A SRÁC közelebb ül, és felemeli az állam.
- Nem szabad miatta sírnod. Majd neked is el fog jönni az a pont, amikor már nem szomorít el a gondolat. Vagyis dehogynem. Elszomorít, de nem nagyrészben. Csak párszor gondolsz rá szomorúan, nagyrészt viszont örülsz annak, amennyi járt.
- Neked hogyan sikerült ide eljutnod? Idő?
- Pontosan. Nagyrészt. Nekem viszont az is bevált, hogy minden jó dolgot felidéztem, amit benne szerettem. Ettől néha nehezebb volt, viszont sok esetben... Inkább mondok egy példát, jó? - nevet fel
- Rendben. - nevetem el magam, továbbra js könnyes szemekkel.
- Például eszembe jut anyu. És nem arra gondolok, hogy milyen rossz, hogy meghalty hanem milyen jó, hogy eddig maradt. Mert ő ténylegesen egy angyal volt. És igazság szerinte, túl jó volt erre a világra. Így is túl sok időt töltött a gonoszok között. És a világ így is hálás lehet, hogy egy ilyen nagy ajándékot kapott, mint ő. És én még hálásabb vagyok, hogy ő pont az én édesanyám volt. - ezekre a szavakra még jobban kerülget a sírás, de modárelom magam, a mellettem ülő fiú miatt. Eszembe jutott az én angyalom, aki nélkül mozdulni sem akartam. - Ha valamikor beszélni szeretnél, vagy segítségre lenne szükséged ezzel kapcsolatban, nyugodtan szólj. Csak 2 emelettel leszek feljebb, már ha kiengednek innen. - neveti el az utolsó szavakat, és kedvesen mosolyog rám.
- Rendben, köszönöm.
- Ennyi kedvesség kijár. Egyébként látom, szépen berendezkedtél. Mindent kipakoltál?
- Nem dehogy. Tele az egyik táska táska még. Pont pakoltam amikor apukád bejött.
- Segítsek kipakolni valamit? Mert elég tele van még. - mondja, miközben odalép a táskámhoz.
- Azt megköszönném. - felelem, majd együtt nekiállunk a rendrakásnak.
Először az egyszerűbb dolgokat pakoljuk ki, mint pl. Pár ékszer, füzet, kották éS a TöBbi. A végére hagytuk a legnehezebbet. A könyveimet, ami a csomag több mint a felét foglalta el.
- Hány részes ez a sorozat? Már esküszöm a tizediket fogom meg.
- 11, plusz van még 4 fél rész.
- Kérdezhetek valamit? - fordul felém.
- Persze. - mondom, miközben próbálom sorrándbe állítani a sorozat részeit.
- Te könyvmoly vagy? - neveti el magát.
- Lehet. - mutatok végig a polcon sorakozó könyvrengetegen.
- Egyébként hiányoznak a barátaid? - kérdezi, miközben a kezembe nyomja a fotóalbumomat. Vagyis az egyiket. Ez az, amit Annától kaptam.
- Igazából nincs sok barátom, szóval... De igen. A legjobb és egyetlen barátnőm, nagyon hiányzik. Ő az a Valamilyen Anna nevű lány.
- Az.. nem lehet túl jó.
- Hát nem. - és innentől ismét néma csendben voltunk a helységben. De nem a jó csend volt.
- Van valami baj? - töröm meg a hallgatást
- Nem dehogy. Csak már mennék fel a szobámba.
- Rendben, biztos. - nem tudtam más mondani. A válasza szabályosan fájt. Nem élvezi a társaságom?
- Na most ne vágd ez a szomorú fejet. Csak nem szeretem, ha bele kényszerítenek dolgokba. És az itteni lányokkal szóba sem állok, szóval érezd magad megtisztelve. De egyébként, nem vagy más mint a többi. - nem értettem, hogyan jött neki ez a sértegető stílus. Nemrég még nevettünk. Együtt.
- Nem vagyok más mint a többi? Ezt kifejtenéd?
- Hogyan fejtsem ki? Nem vagy más. Ugyan olyan vagy.
- Ugyan olyan vagyok? Akkor miért csókoltál meg? Vagy mindenkivel ezt csinálod? - kérdezem, és egyre jobban kiabálok.
- Mindenkivel? Dehogy. Egyikkel se szoktam beszélni. - mondja ő is egyre hangosabban
- Akkor miért? És miért pont engem?
- Azért mert... - mondja dühösen, majd elhalkul. - mert szeretlek. Azt hiszem. Amikor megláttalak a házban, olyan furcsa érzés volt. Egyszerre voltál bátor, mégis félénk. És itt ahogy viselkedtél. Képes voltál kicsit nyitni felénk, úgy is, hogy cseppet sem bízol bennünk. Ha lesérültél tűrted, ha bántottak bírtad. Akármennyire gyötör a gyász, nem mutatod magad gyengének. Tudok veled beszélni, mert megértesz. - miközben ezeket mondja, folyamatosan közeledik. Megáll, válaszra várva - Te mit gondolsz? - nyögi ki végül.
- Én... nem tudom... Hogy mit érzek. - mondom, szaggatottan.
- Ezt könnyen ki tudjuk deríteni. - hajol felém, majd lágyan megcsókol. A testem pedig biszereg.