Elrabolt szerelem

9. fejezet

Az ajtó nyikorgására keltem. Felkaptam a fejem, és az ajtóban megpillantottam A SRÁCOT.
- Jó reggelt!
- Jó reggelt- mondtam eléggé kómásan.
- Lábad?
- Fáj.
- Elhiszem. Megnézhetem? - kérdezte miközben a lábam felé tartott. Én bólintottam, mire ő felhúzta a takarómat, de csak annyira, hogy a lábfejem lógjon ki.
- Finoman fogom csinálni. Ha fáj, pedig szólj azonnal. Rendben?
- Rendben. - mondtam, majd az alkaromra támaszkodva egy kicsit feljebb ültem, hogy lássam mit csinál.
Leszedte a kötést. Csupa véres, ronda seb. A körülötte lévő területet lefertőtlenítette. Csípett, de nem volt vészes. Megpróbálta megmozgatni, de és erre erősen összeszorítottam a szemem.
- Fáj?
- Nem vészes. Csak hirtelen jött- hazudtam, hogy ne higgyen gyengének.
- Amúgy most végig csendben leszünk? Nem beszélgetünk? Vagy most haragszol? - kérdezte.
- Végülis csak a szüleimet öltétek meg.
- Én akkor a szobában se voltam. A táskádat vittem ki a kocsiba.
- Rendben. Tudom én hozam fel, de inkább ne beszéljünk erről. - mondtam könnyes szemmel.
- Rendben. Ne haragudj. Akkor miről beszéljünk?
- Mondjuk elmondhatnád, hogy miért raboltatok el.
- Ez bonyolult. És hosszú.
- Van időnk. És képes vagyok felfogni, ne aggódj.
- Hát.... Tudod... Mi lánykereskedők vagyunk. És elrabolunk lányokat, majd eladjuk őket. És ha nem kellenek senkinek, akkor őket is megöljük. De ne aggódj. Ameddig nincs teljesen rendben a lábad, nem vagy veszélyben.
- HOGY MIIII? Most el fogtok adni? Vagy kinyírni? Ezt nem hiszem el. Hogy lehetnek ennyire kegyetlen emberek? - mondtam, már a könnyeimmel küszködve, miközben hanyatt dőltem.
- Ne akadj ki. Mondtam amíg rossz a lábad biztonságban vagy.
- És utána? Miért velem történik ez?
- Utána még nem tudjuk mi lesz. De te ne gondolkozz ezen. Úgyis minimum egy hónap, mire újra láthatatlan lesz a sebed. Ha egyáltalán valaha láthatatlan lesz.
- Nehéz nem gondolni rá.
- Válthatnánk témát?
- Te ki vagy? Vagyis mi a neved?
- Az jelentéktelen.
- Értem.
- Neked mi a neved?
- Nem fontos.
- Értem.
A lábamat már elkezdte befáslizni. Akármennyire fájt, meg se mukkantam. Mégcsak grimaszokat se vágtam. Csoda.
Amikor befejezte, csak annyit mondott.
- Készen van. Hős voltál.
- Köszi.
Elindult az ajtó felé.
- Most megint egyedül hagysz?
- Muszáj mennem. Majd még benézek. Pihentesd a lábamat.
- Segítenél legalább elmenni a táskámig? - ő erre visszasétált és az ágyam mellé lerakta a táskámat.
- Tessék.
- Köszi jelentéktelen.
- Szívesen nem fontos. - majd ismét egyedül hagyott. Én elővettem a rajzfüzetemet és elkezdtem rajzolni. Törött szárnyú galamb egy kalitkában. Ez vagyok én. Megpróbáltam lerajzolni, és mit ne mondjak elég jól sikerült. Büszke voltam magamra.
Már kezdtem volna árnyékolni, mire ismételten beszéd hangokat hallottam az ajtó felől.
- Akkor mi lesz a lánnyal? Hétvégére ígérted, hogy megnézhetem.- mondta egy idegen hang
- Az lehet, de mondom, hogy most nem alkalmas. Nem lenne semmi értelme. Kapott egy golyót és nem nagyon mozog. De amint rendbejön azonnal szólok és megnézheted- mondta a már jól ismert férfi.
Fasza. Meggyógyulok és mehetek is rabszolgának. Csak remélem, hogy szimpla rabszolgának, nem másmilyennek. Már a gondolattól is kiráz a hideg. Brrr.
A rajzomat már majdnem befejezem. A hangok elhalkultak, majd el is tűntek. Teljes csend uralkodott. Egyszer csak egy kéz ölelte át a vállaimat és a hátamat. Hátra kaptam a fejemet és A SRÁC állt mellettem. Én gyorsan megpróbáltam becsukni a füzetet, de ő egyik kezével megakadályozta ezt.
- Törött szárnyú madár? Fogadjunk, hogy téged ábrázol.
- Lehet.
- Nem hibáztatlak érte. Tudom, furcsa ez a helyzet neked. De ne aggódj. Hamar megszokod majd ezt az új környezetet. Nagyon jó fejek vannak itt, csak meg kell őket ismerned.
- Meg kell szoknom az új környezetet? Mi vagyok én egy kutya? - Mondtam ingerülten.
- Nem úgy gondoltam.
- Hanem hogy? Hm? Majd beilleszkedek és majd jókedvűen fogok futkározni, meg játszani mit sem törődve azzal, hogy el fognak adni rabszolgának.- mondtam hadarva, szemvesítően.
- Mondtam, hogy ne gondolj erre. És miről beszélsz? Arra gondoltam, hogy majd nem leszel ennyire feszült, ha rájössz milyen jó fejek itt az emberek.
- Jah. Epedve várom- mondtam gyúnyos hangon.
Ő erre nem válaszolt. Csak átlapozgatta a rajzfüzetemet majd visszaadta.
- Ez a kedvencem. - mondta egy romantikus képre mutatva, amin épp egy pár látszik miközben smárolnak. - Ábrázol valakiket?
- Mii? Neeem. Csak ehhez volt kedvem.
- Jah. Jó. Jó lett.
Elindult az ajtó felé, de hamar vissza is fordult.
- Nem vagy éhes? Mert egy ideje nem ettél.
- Mióta vagyok itt? Kb. Két napja.
- KÉT NAPJA NEM ETTEM? ÉDES ISTENEM.
- Nem vagy éhes?
- De tudnék enni. De nem olyan vészesen.
- Mit kérsz?
- Az mindegy.
- Rendben. Mindjárt hozok valamit.
Ezzel már tényleg kiment a szobából. Eszembe jutott, amikor még nagyjából egy hete anya hozta nekem a kaját. Könnybe lábadt a szemem. Nem sok idő telt el, már kopogtak az ajtón és be is lépett A SRÁC, kezében egy tálcával. Volt rajta 3 szendvics, paradicsom, uborka, paprika és retek. A szendvicsen vaj, sonka és sajt volt.
- Nem tudtam, melyik zöldséget szereted, szóval hoztam amit találtam. - Mondta nevetve.
- Ezeket mind szeretem. Köszönöm.- mondtam szintúgy nevetve.
Elkezdtem enni. A sajtot leszedtem, mert nem szeretem, de azon kívül finom volt.
- Te sírtál? Mert könnyes a szemed.- kérdezte aggódóan.
- Nem. Dehogyis.- mentegetőztem.
- De látszik. Nem versz át. Mi a baj?
- Csak hiányzik a régi életem. - mondtam beletörődően.
- Tudom és elhiszem. De mi hiányzik legjobban?
- A szüleim. Anya kedves ölelése, apa viccei. De ebbe ne menjünk bele, mert sírni nem akarok.
- Rendben.
- Egyébként kérdezhetek valamit?
- Persze. Max. Nem válaszolok.
- Tehát. Neked hol vannak a szüleid?
- Apával már találkoztál.
- Tényleg?
- Igen. Ő lőtt lyukat a lábadba. Ő a főnök.
- Oké ez durva. És ijesztő. És anyukád?
- Hát.. tudod.. anya még régebben meghalt. 8 éves voltam. Azóta csinálják apáék ezt a melót.
- Jajj. Sajnálom.
- Nem kell. A te szüleidet mi öltük meg. Bocsi. Egyébként beteg volt és ezért halt meg.
- Részvétem.
- Szintúgy.
Ezek után nagy részt csendben ültünk. Hiszen én ettem, ő pedig csak bambult maga elé. Amikor befejeztem ő felállt, elvette a tálcámat és elindult ki a szobából.
- Jó éjt.- mondta
- Jó éjt. - mondtam, majd takaróm felé nyúltam. De az sajnos túlságosan távol volt tőlem, így nem értem el. Ő odasétált, és odaadta. A következő pillanatban már elhagyta a szobát és ismét egyedül voltam.
Nem tudom miért, de kevésbé félek ezen a helyen akkor, ha ő is itt van velem. Lehet csak azért mert korombeli.